Orbán Viktor nagy bejelentést tett
Koszovó a NATO Parlamenti Közgyűlés társult tagjává vált hétfőn; ez már a teljes jogú tagság közvetlen előszobájának tekinthető – egy újabb érdekes hír, ami elkerülte a magyar sajtó figyelmét. Pedig a szavazáson a harminckettőből tizennégy állam tartózkodott, és az az egy, amelyik kategorikusan nemet mondott: az Magyarország volt.
Néhány nap leforgása alatt tehát a kormány másodjára ment szembe… most mondhatnánk, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével, de tulajdonképpen az Egyesült Államok akaratával. Hiszen, mint ismeretes, így tett az ENSZ-ben is, amikor a Közgyűlés a srebrenicai mészárlást népirtássá nyilvánító, kétségtelenül Washington által tollba mondott határozati javaslatról döntött: Magyarország a NATO- és EU-tagok közül egyedüliként elutasította az előterjesztést.
A kettő között pedig történt még valami, amit az újságírók nem vettek észre.
A NATO az még nehezebb dilemma lesz majd. Az most jön. (…) Itt a mozgásteret más négyzetméterszámban mérik, mint a hagyományos civil diplomáciában. (…) Hát, nézem én is, hogy csináltak a franciák, milyen viták voltak korábban, ennek milyen jogi megoldásai voltak, milyen megállapodásokat lehet kötni. Meg fogjuk találni ezt a megoldást is”– jelentette ki Orbán Viktor a vasárnapi interjújában annak kapcsán, hogy a tömb egyre határozottabban be akar vonódni az ukrajnai háborúba.
Ezek a hírek szorosan összefüggenek. Egy korábbi posztunkban már említettük, hogy többszáz oldalnyi kongresszusi jegyzőkönyvet néztünk át az utóbbi időben. Ezekből, sok egyéb mellett, kiderült: az Egyesült Államok egyik leghatározottabb célja a szerb politika eltérítése.
Egy 2023-as vita hevében a texasi Keith Self azt vágta a többiek fejéhez: „Önök beavatkoznak a szabályosan megtartott választásokba. Olyan emberekbe szállnak bele, akiket szabályosan választottak meg!”
Már sehol nincs Jugoszlávia, de Szerbia még mindig szálka az amerikaiak szemében. Úgy tekintenek rá, mint Oroszország előretolt helyőrségére, ráadásul a 2010-es években Kína stratégiai partnerévé vált, és nagyobb növekedést produkált, mint az EU keleti tagállamai. Szerbia egy rossz példa, mert azt demonstrálja, hogy a Nyugaton kívül is van élet.
Ezért akarták – vállaltan (!) – megbuktatni Aleksandar Vučićot, és a helyére egy atlantista bábot ültetni, de kudarcot vallottak. Ugyanezen okok miatt vált fontossá az is, hogy Szerbiát körülbástyázza a NATO: Szlovéniát 2004-ben, Horvátországot és Albániát 2009-ben, Montenegrót 2017-ben, Észak-Macedóniát pedig 2020-ban sikerült beterelni az akolba. Most pedig társult tag lett Koszovó.
Montenegró leválasztásával a Nyugat megfosztotta Szerbiát a tengeri kijáratától, ám a görög válság félrekezelése folytán Pireuszban kaput nyitottak Kínának. És milyen érdekes, hogy az észak-macedóniai miniszterelnök, Nikola Gruevszki megbuktatása a szabadság és a demokrácia jegyében csak azután vált sürgetővé, hogy egy sor együttműködési megállapodást írt alá Kínával és Szerbiával.
Az Egyesült Államok a Belgrád elleni zsarolás és nyomásgyakorlás eszközéül a boszniai Szerb Köztársaságot is igyekezett felhasználni – ez szintén kiderül a kongresszusi jegyzőkönyvekből. Milorad Dodikba azonban beletört a bicskájuk. Sem a politikai befolyásolásra szánt dollármilliók, sem a szerb nemzetiségű politikusok és üzletemberek ellen bevezetett szankciók nem hozták meg a várt eredményt.
Szóval, nagyon úgy néz ki, hogy az USA éppen keményebb eszközökhöz készül nyúlni, ezért szítja a feszültséget a régióban: egy fegyveres konfliktus kirobbanása lehetőséget adna számukra Vučić eltávolítására, ezzel pedig keresztül húzhatnák Kína számításait is.
Akárcsak Magyarországéit, hiszen Hazánk az egyik legnagyobb haszonélvezője lenne (már az) a Balkán fejlesztésének, és az észak-déli teherszállítási folyosó megvalósulásának. Miközben a recesszió szélén táncoló, érdemi beruházásokra és innovációra képtelen EU-tól sem mi, sem a posztjugoszláv térség nem számíthat semmire.
Tehát nemcsak az egyébként létező, ám széles körben eddig fel nem ismert, ki nem hangsúlyozott szerb-magyar sorközösség az oka annak, hogy az Orbán-kormány ellenez minden olyan lépést, amely a térség biztonságát veszélyezteti. (Szijjártó Péter ezzel indokolta, miért szavazott Magyarország nemmel az ENSZ-határozatra, s bár nem kommentálta, valószínűleg ez volt az oka a koszovói döntésnek is.)
Hazánknak elemi gazdasági érdeke, hogy béke legyen a Balkánon. És úgy általában a béke elemi érdeke. Teljesértékű NATO-tagként nem vonhatnánk ki magunkat egy újabb délszláv háborúból. Az ország a NATO felvonulási területe lenne. Ráadásul a katonáink ott vannak a NATO- és az EU-misszióiban. Barátokkal kéne egymásra lőnünk, a barátaink elleni támadáshoz kéne a támogatásunkat és hozzájárulásunkat adnunk, miközben az úgynevezett szövetségeseink semmibe vesznek minket.
Ukrajna esetében a helyzet még rosszabb. A NATO bevonódása esetén az ország célponttá válna, az orosz szénhidrogének szállítása leállna, és nemcsak az új paksi erőmű felépítése, hanem a jelenleg üzemelő blokkok fenntartása is veszélybe kerülne. A semmiért. Mert semmit nem kaptunk eddig a Nyugattól, és nem is fogunk kapni kioktatáson és politikai nyomásgyakorláson kívül.
Mindezek kivédésére a miniszterelnök által belengetett „francia megoldás” valós lehetőséget kínál. 1966-ban Charles de Gaulle nem a teljes NATO-ból, de annak katonai szárnyából bizonyos védelmi kötelezettségek fenntartása mellett kiléptette Franciaországot. Két nyomós oka volt erre:
1. Úgy vélte, hogy a NATO aláássa a francia szuverenitást, és korlátozza Franciaország képességét arra, hogy független külpolitikát folytasson.
2 A Kelet és Nyugat közötti kapcsolatok javítására törekedett, és a Szovjetunióval való párbeszéd és együttműködés fokozását szorgalmazta. Úgy vélte, hogy a NATO agresszív hozzáállása és az elszigetelésre való összpontosítása korlátozta az enyhülés lehetőségét a szuperhatalmak között, és ezáltal növeli a konfliktus kockázatát.
Ma ugyanez a helyzet. Magyarország akkor lehet sikeres, ha független külpolitikát folytat, és igyekszik fenntartani a jó (gazdasági) kapcsolatait úgy a Kelettel, mint a Nyugattal, miközben világos, hogy a világbékére a NATO agresszív hozzáállása jelenti a legnagyobb veszélyt évtizedek óta.
De vajon lesz-e elég ereje, bátorsága és/vagy lehetősége Orbán Viktornak, hogy a de Gaulle-i útra lépjen? Efelől vannak kétségeink.
Forrás: Bekezdések.hu
