Amikor a magát konzervatívnak feltüntető hírportálon, amely talán a legkövetettebb, azt látja az olvasó, hogy már itt is relativizálják a béke fogalmát, akkor az ember őszintén elszomorodik.
Mert azt, hogy a fősodratú balliberális, progresszív, illetve a jobbosnak alcázott brüsszeli centrista médiában már teljesen elrugaszkodtak a valóságtól és valamiféle orwelli disztópikus, magából kifordult, művileg kreált alternatív valóságú világban élnek, már sajnos megszoktuk.
De, hogy a konzervatív (ebben az esekben inkább már csak álkonzervatív) sajtótermék is olyan írásokat közöljön a háborúval kapcsolatban, amelyek azt sugallják, hogy az nem béke, amit nem az oroszok legyőzésével ér el a kollektív Nyugat, az bizony elgondolkodtató.
Az, hogy százezer számra halnak meg ukránok, orosz ajkú, orosz identitású ukrán állampolgárok, kettős állampolgárságú ukrajnai oroszok és oroszok az mintha a jóembereket nem zavarná. Az sem, hogy Ukrajna napról napra egyre csak pusztul. Elnéptelenedik és szinte a földdel válik egyenlővé a keleti végeken.
Érdekes módon ez miért nem zavarja az ukránokat? Hiszen a saját területüket bombázzák, raketázzák, lövik jobbról is, meg balról is, azaz nyugati irányból is. Vagy arról a területről, amelyet népszavazások útján megához csatolt Oroszország, már lemondtak volna? Ahogy az ott élő emberekről is?
Vagyis a négy, Ukrajnából kiszakadt megye valóban amolyan senki földje? Ahogy nálunk vakfolt a magyarlakta rész az országos fejlesztesek térképén?
Ezért nem kell a béke? Ezért lett szinte szitokszó a nyugati világban a békepártiság? Ezért kell orosz propagandistának bélyegezni mindenkit, aki a mielőbbi béketárgyalások megkezdését szorgalmazza? Beleértve a Szentatyát is?
Számos kérdés vetődik fel. Az értelmes válasz pedig fájóan kevés.
Illetve az ilyen vélemények is válasznak minősíthetők:
„Mindannyian békét akarunk, a kérdés az, hogy mi az igazi béke. Az Orbán-Fico-féle értelemben vett béke – az Ukrajnának nyújtott katonai segítség nélkül – azt jelentené, hogy az orosz csapatok és fegyverek legyőznék az ukránokat, és Ukrajna területe egyfajta kelet-európai Afganisztánná válna.”
Ezt írja ugyanis Martin Hanus a Postoj hasábjain.
Tehát, hogy értsük: az a béke, amely most azonnal köttetne – akár kínai javaslatra, akár a két, egymással hadban álló világhatalmi blokk által megfogalmazott feltételek mentén – azért nem jó, mert akkor Ukrajna területi veszteséggel lenne kénytelen békét kötni.
De, ami az atlantista NATO-s héják szemszögéből a nagyobb gond, az az, hogy így nem sikerülne Oroszországot a földbe döngölni, megalázni, évtizedekre kiütni a nagyhatalmi nyeregből.
Ezért muszáj folytatni a háborút. A végsőkig!
Az utolsó ukránig (ukrajnai állampolgárig) és az utolsó dollárig (euróig).
Mert, ahogy Robert C. Castel katonai szakértő is vallja, az USA gazdaságát a hadiipar élteti és biztosítja számára a világhatalmi státuszt, ezért Amerikának valahol a világon (sosem a saját földjén) szinte egyfolytában háborúznia kell.
És ebben mindkét nagy párt, valamint a hatalmat valójában gyakorló nem választott, állandó hivatalnoki és katonai „esztablisment” is egyetért.
A különbség annyi, hogy a demokraták háborúzni szeretnek, a republikánusok pedig „csak” eladni a fegyvert.
Ehhez a célhoz pedig mindig megtalálják a kellő eszközt. Ha valóságot kell hozzá ferdíteni és felcserélni a háború és a béke fogalmát a nyugati világban, akkor azt.
Orwell csak 39 évet tévedett.
piros7es