Putyin utódja maga Putyin lesz – de nem úgy, ahogy azt sokan gondolnák…
Messze van még 2024, politikai értelemben azonban nagyon is közel. Főképp, ha egy már most két évtizede működő rendszer jövőjéről van szó.
No és nem is Oroszországról lenne szó, ha már nem mindenki Vlagyimir Putyin utódlásán törné a fejét. Azon pedig végképp ne lepődjünk meg, ha az orosz berendezkedés ismert spin doctora is megszólal a kérdésben. Vlagyiszlav Szurkov szokásához híven jól összekavarja a szálakat, és azt mondja:
Putyin utódja maga Putyin lesz. De nem úgy, ahogy azt sokan gondolnák.
A tavaly márciusban negyedik ciklusára megválasztott Vlagyimir Putyin mandátuma lejártakor az alkotmány értelemben nem indulhat újra az elnöki posztért. Ezért aztán lényegében már egy éve folyik a „Mi lesz 2024 után?” nevű társasjáték. Ha magát az orosz elnököt kérdezik erről, csak annyit mond, hogy egyelőre nem készül sehová, és ne siessenek ennyire előre. Hiába, nem hallgat rá senki. A Kreml tabuként kezeli a kérdést, ami még inkább felerősíti a találgatásokat. Az elitben már most kitapintható a váltás miatti izgalom, de nem nyugodt a stabilitást és a viszonylagos jólétét féltő társadalom sem.
Talán csak az úgynevezett Putyin-nemzedék örülne felhőtlenül egy új arcnak. Már csak azért is, mert eddigi életét egyazon vezető alatt kellett leélnie. Egy huszonéves pedig ezt kimondottan unja, és az sem igazán érdekli, ha az ezt megelőző viharos időkre emlékeztetik. Ő ugyanis a nehéz 90-es éveket nem érezte a saját bőrén, hiszen társadalmi ébredése a Vlagyimir Putyin elnökségéhez köthető jólét beköszöntével esett egybe. Azt viszont már ő is látja, hogy az aranykornak vége, kicsit szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat. A reáljövedelem ötödik éve csökken, és látványos gazdasági növekedés helyett az elkövetkező esztendőkben is inkább csak helyben járásra lehet számítani. Közben szüleit a nyugdíjkorhatár és az áfa emelése nyugtalanítja, miközben az Oroszország globális tényezővé válásával és a Krím visszatérésével megjelent lelki többlet is elpárolgott az évekkel.
A társadalom az eddiginél sötétebben látja a jövőt, egyre inkább befelé, a mindennapi életben jelentkező gondok felé fordul.
Ez a hangulat megjelenik a hatalom megítélésében is. Míg alig egy éve 77 százalékkal választották újra Vlagyimir Putyint, most már csak 50 százalék körüli a népszerűsége, és a társadalom mintegy kétharmada felelősnek tartja az elnököt a jelenlegi helyzetért. Érezhetően gyengül a putyini többség, a társadalom vidéki, alapvetően konzervatív része és a hatalom között egykor megkötött egyezség. Ennek értelmében a Kreml a lojalitásért cserébe stabilitást, szociális bónuszokat, külpolitikai sikereket és Oroszország nagyságának helyreállítását ígérte. De nem csak ígérte, meg is adta. Jól tudták ezt Moszkva globális vetélytársai is, így nem véletlenül a szankciók erőltetésével, a gazdasági növekedést, ezzel a modernizációt lassító külső nyomás növelésével próbálják a Kremlről leválasztani az elit egy részét, a középosztályt, és lehetőség szerint szembefordítani vele a konzervatív vidéki bázisát is. Ez a nyugati politika ugyan megnehezíti Putyin számára a szociális alku folyamatos fenntartását, ám ennek ellenére kimondhatjuk, hogy a társadalmat nem sikerült ellene fordítani. Sőt, a külső nyomás növekedése eddig inkább időről időre összerántotta bázisát.
Eközben a folyamatos kádercserék, az apparátus frissítése ellenére két évtized múltán természetes módon érződik magának a politikai berendezkedésnek a megfáradása is. A Putyin-rendszer egyfajta szinonimájaként használt stabilitás már messze nem olyan erős hívószó, mint volt korábban. Különösen érvényes ez a sokak számára sokkoló, ám valójában elkerülhetetlen nyugdíjreform után. De nemcsak a társadalom egyes rétegeiben él erősebben a változás iránti igény, hanem ez a törekvés válik mind meghatározóbbá a hatalom törekvéseiben is. E mégoly óvatos, a külső körülmények változása közepette megjelenő dinamizálás következtében azonban némelyek úgy érezhetik, hogy Vlagyimir Putyin a nép védelmezője helyett inkább az elit ügyvédje lett.
Valójában arról van szó, hogy átalakulóban van a hatalom bázisa. A képzettebb rétegekre már csak azért is jobban kell támaszkodni, mert enélkül nemcsak a szociális stabilitás nem tartható fenn, de Oroszország is elmarad a világtól. Ez az új bázis igennel szavaz, azonban nem igazán aktív támogatója a rendszernek. Érdekelt a stabilitásban, de csak addig, amíg az számára előnyökkel jár, a gazdasági növekedés lassulásával azonban újraosztaná a javakat. Egyszerre akar kapitalista fogyasztó lenni, de az egyenlőség szocialista szintjének a fennmaradásával. A hatalom átadásának közeledtével azonban Vlagyimir Putyinnak az őt támogató „aktív kisebbség” mellett különösen nagy szüksége lenne egy dinamikus bázisra. Ehelyett most éppen a passzivitás, a közömbösség az uralkodó trend.
Ebben a társadalmi környezetben kell lebonyolítani az utódlást, figyelembe véve azt is, hogy 2024-ben az elnök már 72 éves lesz. Eljön a megérdemelt nyugdíj ideje, ám ezt kimondani senki sem meri. Ráadásul arra hivatkoznak, hogy Putyin állítólag egyszer kijelentette, hogy 2024-ben sem dezertálhat, hiszen még dolga van. Így aztán a Duma elnöke meglebegtette az alkotmány esetleges módosítását, ami lehetővé tenné, hogy az államfő ne csak két egymást követő ciklust vállalhasson. Ez azonban inkább csak végső és kétségbeesett megoldásként jöhetne szóba, így nagy eséllyel kizárható. A 2008-as helycsere pedig már csak Vlagyimir Putyin életkora, de a „tandemet” kísérő bizalomvesztés miatt sem tűnik reálisnak.
Újabb forgatókönyvként bizonyos elemzők a jelenlegi konstrukció fölé emelt hatalmi szint, valamiféle legfelső vezetői poszt kreálását emlegetik. Ez lehetne egy államtanács, az orosz–belarusz államszövetség, esetleg az Eurázsiai Gazdasági Unió elnöke. Az orosz berendezkedést ismerve és a posztszovjet térség jelenlegi trendjeit figyelve azonban ez sem tűnik a stabilitást erősítő megoldásnak. Vannak olyanok is, akik azt sem zárják ki, hogy egy konfliktus, mondjuk a Moszkva és Kijev közötti feszültség belobbantásával lehetne elkerülni a váltást. De ne engedjük el ennyire a fantáziánkat, hiszen ez megint nem segítené Oroszország fejlődését. Ennél életszerűbb a már sokat emlegetett bizalmi emberek egyikének, így például az elnök biztonsági szolgálatában kipróbált, jelenleg tulai kormányzó Alekszej Gyjuminnak vagy éppen másnak a felépítése. Egy szó, mint száz, olyan stabil és működő konstrukcióra lesz szükség, amelyben – képletesen szólva – Vlagyimir Putyin utódja Vlagyimir Putyin lesz.
Ebben az összefüggésben kell értelmezni a jelenleg az ukrán kérdést koordináló elnöki tanácsadó, korábbi ideológusnak a Nyezaviszimaja Gazeta című napilapban a múlt héten megjelent, azóta kissé túlmagyarázott írását. Az évtized közepén az irányított után a szuverén demokrácia modelljével is előálló, így méltán figyelmet érdemlő Vlagyiszlav Szurkov egyfajta elméleti kitérővel indítva, ismételten leszögezi, hogy a demokrácia illúzió, Oroszország pedig, amelyben új típusú állam van kialakulóban, az évszázad végéig a putyinizmus útján fog fejlődni. Oroszország még sokáig „Putyin állama” marad, mint ahogy a jelenlegi Franciaország De Gaulle ötödik köztársaságának tekinti magát, Törökország továbbra is Atatürk ideológiájára támaszkodik, az Egyesült Államok pedig az alapító atyák értékeire.
Szurkov szerint az orosz politikai rendszer becsületesebb a nyugatinál, mert Oroszországban hagyományosan nem rejtik el, hanem épp ellenkezőleg, demonstrálják a katonai és a rendőri funkciókat, és a legfontosabb az államfő és a nép közötti bizalom. Az írás talán legfontosabb üzenete, hogy ez a rendszer még nagy geopolitikai sikerekre hivatott, és ezzel előbb vagy utóbb meg kell békélnie mindenkinek, aki azt követeli, hogy Oroszország változtasson a magatartásán. Mindez egyben azt is jelenti, hiába reménykednek sokan, hogy 2024 után lelép a porondról minden bajok okozója, az „ördögi Putyin”, és a világ jobbra fordul.
Szurkov azt üzeni: kár álmodozni, ez a rendszer Vlagyimir Putyin nélkül is működni fog, és hosszú időre meghatározza Oroszország fejlődését. Ennek az államnak ugyanis lassan már nem a vezető személye, hanem maga a rendszer a lényege.
Ennyi, és nem kevesebb.
