Rossz és rosszabb megoldások előtt Ukrajna
Gyökeresen megváltozott az ukrán béketárgyalások folyamata – ami nem is nagy csoda, hiszen Marco Rubio amerikai külügyminiszter – nem éppen váratlanul – lemondta részvételét a szerdára tervezett londoni egyeztetésen. Lépésének oka, hogy Volodimir Zelenszkij abcugolta Donald Trump egyik kulcsfontosságú javaslatát, amely Krím-félsziget hovatartozását érinti. Ha az Egyesült Államok valóban befejezi Kijev pénzelését és támogatását, akkor Európára hárul a már amúgy is veszőfélben lévő konfliktus összes terhe.
Nem fog bevonulni a NATO Ukrajnába – ezt bátran le lehet szögezni. Erre akkor sem volt túl sok esély, amikor a konfliktus kitört, most pedig már minden „vonat elment”, ami abba az irányba tarthatott – volna. A francia és angol, illetve egyéb nemzetiségű csapatok megjelenését immár több mint egy esztendeje ígérgetik az érintettek – olyannyira, hogy januárban már csak napok kérdése volt az indulásuk – mégsem történt semmi. Vélhetően nem is áll be e téren változás, lévén ez soha nem volt több, mint egy mézesmadzag, melyet Párizs és London szándékosan formált hóhérkötéllé.
Ukrajna tehát magára maradt – mármint ami az emberi utánpótlást illeti. Mert igaz, hogy fegyvereket bármennyit lehet(ne) még szállítani, de az sokkal érdekesebb és fájóbb kérdés, hogy ki fogja magát a technikát kezelni? A nemzetközi katonai szaksajtó szerint napjainkban a korábbinál is csekélyebb számú zsoldos érkezik Kijev térfelére, a belső erőforrások pedig igencsak kimerülőfélben vannak. Ezen nem is kell nagyon csodálkozni, hiszen eleve durván négyszázezer fős katonai veszteséget könyvelt el a társadalom, továbbá legkevesebb 1,1 millió sorköteles dekkol külföldön. Utóbbiak hazatérésére a konfliktus kitörése után nem sokkal még nyílhatott valamiféle halovány, konkrétabban mondva elméleti esély, de mára a folyamatos kudarcok láttán totálisan elpárolgott az összes harci kedv. (Ezt egyébként bizonyítják a Nyugaton, a menekültek körében végzett sorozatos statisztikai felmérések.) S bármily fájdalmas is, de ettől még igaz: a harcedzett férfiak nagy része már vagy a temetőkbe költözött vagy rokkantként morzsolja napjait.
Ukrajnában természetesen még akadnak emberi tartalékok, de nagy kérdés, hogy a politikai elit hajlandó e beáldozni a 18 és 25 év közötti fiatalságot, azaz az állam jövőjét – egy eleve minimális sikerrel legyűrhető atomhatalom ellenében? Arról nem is szólva, hogy a hatalmon lévők korából következik, hogy ha ezt meglépik, akkor gyakorlatilag a saját csemetéiket is a frontvonal poklába utalják. Ékes példája mindennek Dmitro Ivanovics Kuleba, volt ukrán külügyér, aki szó szerint megtiltotta a fiának, hogy önként elinduljon a frontra, s helyette inkább külhonba – a hírek alapján Angliába – küldte őt „tanulni”.
Különös súllyal esik a latba az is, hogy az elméletileg még besorozható milliók több mint három év kudarcsorozat után miféle lelkülettel indulnának a lövészárkok felé? A fiatalos hév a történelem tanúbizonysága alapján általában csak arra elég, hogy egy-három napon belül meghaljon az ember lánya-fia – ez pedig kevéssé „pálya” Ukrajnában is.
Ukrajna jelen állapotában tehát a rossz és a még rosszabb között dönthet – akár csak mi magyarok Trianonban. A párhuzam amúgy nem légből kapott, még akkor sem, ha Kijev lényegesen olcsóbban megúszná a „rosszat” is, mint mi anno.
Magyar Hírlap
