Szexuális zaklatás Isten kegyelméből?
A kortárs francia film talán legsokoldalúbb rendezője Francois Ozon. Ezúttal egy valós történeten alapuló botrányról készített filmet.
A lyoni katolikus templom papja, Preynat atya ellen lép fel három férfi, akiket a tiszteletes gyerekkorukban molesztált. Bernard Preynat (Bernard Verley) 1980 és ‘90 között zaklatott számos fiút az általa vezetett cserkésztáborokban.
A családos bankár, Alexandre (Melvil Poupaud) megtudja, hogy Preynat atya még mindig gyermekeket táboroztat. A pap feletteseihez fordul, hogy tiltsák el Preynatot a gyerekektől, de ők nem tesznek semmit ez ügyben.
A történet során azonban folyamatosan újabb áldozatok kerülnek elő, és a zaklatások hamarosan nyilvánosságra kerülnek. A vallásos Alexandre mellett színre lép az ateista François (Denis Menochet) és a lelki sérült Emmanuel (Swann Arlaud). A három korábbi áldozat egyesületet alapít a Preynat által zaklatottak számára, és együtt veszik fel a harcot a hallgatásba burkolózó egyház ellen.
Már az első képkockáktól kezdve úgy tűnik, mintha Ozon dokumentumfilmet akart volna forgatni, amiből végül illusztratív játékfilm lett. Narrációban halljuk Alexandre levelezését az egyházzal a zaklatás ügyében.
A rendező valószínűleg alaposan és sokáig kutatott a témában. Hozzájuthatott levelezésekhez, személyes anyagokhoz, így akár készíthetett volna dokumentumdrámát is.
Ez a bátor műfajvállalás, a valós történet fikcióként való interpretálása teszi egyedivé Ozon filmjét, így a konkrét eset általános problémaként fogalmazódik meg. Döntésének köszönhetően Ozon szabadon kezelhette anyagát és az üzenetre koncentrálva sokkal többet nyújthatott egy hagyományos dokumentumfilmnél.
A katolikus pap által elkövetett szexuális zaklatás szinte csak kontextus, a mondanivaló ennél tovább megy. Az árnyalt karakterábrázolás és a szereplők cselekedeteinek, motivációinak kibontása segíti a teljes probléma átlátását, megértését.
Ozon filmje nem csupán a katolikus egyház magatartásához viszonyul kritikusan, de általában a társadalom attitűdjéhez is. A történet felszínén apró részletek, események közvetítésével látjuk, ahogy az áldozatok elszigetelt egyénekből közös politikai erővé válnak. A főszereplőkön kívül szinte minden hozzájuk közel álló személy bűnös a hallgatásban. Nem tettek semmit az áldozatokért, amikor tehettek volna. Miért kell ennyi időnek eltelnie a lebukásig?
A kérdés univerzális és aktuális, elég a témával kapcsolatos hazai eseményekre gondolnunk.
Forrás: contextus
