Két hét elteltével már talán könnyebb átlátni a háború ködén, és az éppen zajló ukrán-orosz háború fontos tanulságait is levonhatjuk, még ha ezt a konfliktust nyilván sokáig, többféle szögből fogják még sokan elemezni. Amint alaposabban belenézünk a háború részleteibe, hamar rájövünk, hogy nem is annyira ukrán-orosz ellentét ez (ami inkább alapul szolgál), hanem egy sokkal nagyobb, és akár minket magyarokat, avagy a fehér ember sorsát is érintő összecsapás, illetve annak az egyik stratégiai mozgolódása. Az alábbiakban az események fontosabb, négy csoportra osztható elemeit kívánom megvizsgálni: előzmények és okok, felelősök, célok, tanulságok.
Nyilván még egy felszínesebb pillantás is elég ahhoz, hogy az ember felismerje: nem egy megalomániás diktátor és egy szent honvédő harca zajlik, hanem nagyhatalmak sakktáblája jelenleg Ukrajna. Nem lehet azonban egyetlen elemzés sem teljes, ha nem ismerjük a kiváltó okokat, amelyek ismeretével az összecsapások zaja is értelmezhető hanggá válik majd.
A konfliktus gyökerei az 1990-es évek elejéig is visszavezetnek, amikor az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) – ami tulajdonképpen az amerikai atlantista-cionista rend egysége – ígéretet tett Oroszországnak, hogy nem fog kelet (tehát az orosz határ) irányába terjeszkedni. Az akkori orosz vezetés hibája, hogy nem foglaltatták ezt írásba, de minden komolyabb elemző elismeri, hogy ez az ígéret valóban megtörtént:
A moszkvai vezetők azonban mást mondanak. Számukra Oroszország a sértett fél. Azt állítják, hogy az Egyesült Államok nem tartotta be ígéretét, miszerint a NATO nem terjeszkedik Kelet-Európába, ami a Nyugat és a Szovjetunió között a német egyesítésről folytatott 1990-es tárgyalások során született megállapodás. Szerintük Oroszország önvédelmi okokból kénytelen megakadályozni a NATO kelet felé irányuló menetelését.
A Nyugat hevesen tiltakozik, állítva, egy ilyen megállapodásra soha nem került sor. Az amerikai archívumokból származó több száz feljegyzés, tárgyalási jegyzőkönyv és átirat azonban ennek ellenkezőjét mutatja. Bár amit a dokumentumok feltárnak, az nem elég ahhoz, hogy Putyint szentté avassák, mégis azt sugallják, hogy az orosz ragadozás diagnózisa nem teljesen igazságos. Európa stabilitása éppúgy függhet attól, hogy a Nyugat hajlandó-e megnyugtatni Oroszországot a NATO korlátairól, mint attól, hogy elrettenti-e Moszkvát a kalandvágytól. (Los Angeles Times)
Szintén ezt erősítette meg 2021-ben Jack F. Matlock Jr., aki Ronald Reagan és idősebb George Bush elnökök szovjet nagykövete volt:
Amikor 1994-ben aláírták a budapesti memorandumot, nem volt terv a NATO keleti kiterjesztése, és Gorbacsovot 1990-ben biztosították arról, hogy a szövetség nem fog bővülni. Amikor azonban a szövetség egészen Oroszország határáig bővült, Oroszország egy gyökeresen más stratégiával szembesült, mint a budapesti megállapodás aláírásakor. […]
Az amerikai kormányok már többször is figyelmen kívül hagyták [a területi integritást], amikor az célszerű volt, mint például akkor, amikor NATO-szövetségesei megsértették Szerbia területi integritását azáltal, hogy létrehozták, majd elismerték a független Koszovót. Emellett az Egyesült Államok megsértette ezt az elvet, amikor támogatta Dél-Szudán Szudántól való elszakadását, Eritreát Etiópiától és Kelet-Timort Indonéziától.
Vlagyimir Putyin orosz elnök maga is hivatkozott erre 2022. február 24-i beszédében:
„[A február 21-i beszédben] szóltam a legnagyobb aggodalmainkról és gondjainkról, valamint azokról az alapvető veszélyekről, amelyeket a felelőtlen nyugati politikusok évről évre következetesen, durván és szertelenül teremtettek Oroszország számára. A NATO keleti terjeszkedésére gondolok, amely katonai infrastruktúráját egyre közelebb viszi az orosz határhoz.” Diagnózisa tömör: „[A NATO] csupán az amerikai külpolitika eszközeként szolgál.”
Utalva a megszegett ígéretre, így fogalmazott:
Ez a sor magába foglalja azt az ígéretet, hogy a NATO-t még egy centiméterrel sem bővítik kelet felé. Ismétlem: becsaptak bennünket. Vagy egyszerűen fogalmazva: kijátszottak bennünket. Persze, gyakran hallani, hogy a politika piszkos üzlet. Lehet, de nem kellene, hogy olyan mocskos legyen, mint most, nem ilyen mértékben. Ez a fajta szélhámos magatartás nemcsak a nemzetközi kapcsolatok elveivel, hanem mindenekelőtt az általánosan elfogadott erkölcsi és etikai normákkal is ellentétes. Hol van itt az igazság és az igazságosság? Csak hazugság és képmutatás mindenütt.
Tekintve, hogy a NATO – valóban – az amerikai külpolitikai érdekérvényesítés eszköze, és hogy hivatása ellenére nemcsak védelmi, hanem bizony támadó szerepet is beteljesít, Putyin világossá teszi, hogy mitől tart:
- Először is véres katonai műveletet hajtottak végre Belgrád ellen, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül, de harci repülőgépek és rakéták bevetésével, Európa szívében. A békés városok és létfontosságú infrastruktúrák bombázása több héten keresztül tartott. Azért kell felidéznem ezeket a tényeket, mert egyes nyugati kollégák inkább elfelejtik őket, és amikor megemlítjük az eseményt, inkább nem beszélnek a nemzetközi jogról, hanem a körülményeket hangsúlyozzák, amelyeket ők úgy értelmezik, ahogyan azt szükségesnek tartják.
- Aztán jött Irak, Líbia és Szíria sorsa. A Líbia elleni törvénytelen katonai erő alkalmazása, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának Líbiára vonatkozó összes határozatának elferdítése tönkretette az államot, a hatalmas nemzetközi terrorizmus fészkét teremtette meg, és az országot a humanitárius katasztrófa felé, a polgárháború örvényébe taszította, ami ott évek óta tart. A tragédia, ami nemcsak Líbiában, hanem az egész térségben emberek százezrei, sőt milliói számára okozott tragédiát, nagyarányú elvándorláshoz vezetett a Közel-Keletről és Észak-Afrikából Európába
- Hasonló sorsot szántak Szíriának is. A nyugati koalíció által a szíriai kormány jóváhagyása, vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsának szankciója nélkül végrehajtott harci műveletek csakis agressziónak és beavatkozásnak minősülhetnek.
De a fenti események közül természetesen kiemelkedik a példa: Irak minden jogalap nélküli lerohanása. Az Egyesült Államokban rendelkezésre álló, állítólag megbízható információk ürügyén hivatkoztak arra, hogy Irakban tömegpusztító fegyverek vannak.
Mindamellett, hogy nem akar Moammer Kadhafi sorsára jutni, akit a NATO segítségével megbuktattak – és akit a tömeg análisan megalázott és meglincselt a világ szeme láttára –, szintén felismeri, hogy a kulturális-civilizációs hanyatlás is része a fennálló ellentétnek:
Helyesen szólva, egészen a közelmúltig nem szűntek meg azok a kísérletek, hogy saját érdekeikre használjanak fel minket: megpróbálták lerombolni hagyományos értékeinket, és ránk erőltetni hamis értékeiket, amelyek belülről erodálnának minket, népünket, azokat az értékrendeket, amelyeket agresszívan erőltettek országaikra, olyan értékrendeket, amelyek közvetlenül a leépüléshez és degenerációhoz vezetnek, mert ellentétesek az emberi természettel. Ez nem fog megtörténni. Ez még soha senkinek nem sikerült, és most sem fog sikerülni.
Mindezek ellenére 2021 decemberében újabb kísérletet tettünk arra, hogy megállapodjunk az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel az európai biztonság elveiről, és a NATO nem bővítéséről. Erőfeszítéseink hiábavalóak voltak. Az Egyesült Államok nem változtatott az álláspontján. Nem tartja szükségesnek, hogy megegyezzen Oroszországgal egy számunkra kritikus kérdésben. Az Egyesült Államok a saját céljait követi, miközben a mi érdekeinket elhanyagolja. Azok, akik globális dominanciára törekszenek, nyilvánosan ellenségüknek nevezték meg Oroszországot. Tették ezt büntetlenül.
Az orosz elnök világossá teszi, hogy a NATO közeledése az orosz határhoz, főleg Ukrajnánál, egy élet-halál kérdés számukra. Putyin minden bizonnyal felismeri, hogy ha tűrnek és megengedik, hogy Amerika és csatlósai (köztük sajnos hazánk is 1999 óta) körülveszik az országot, ahogy a fentebbi példák esetében is, támadásra számíthatnak, és akkor már orosz földön kell háborút vívniuk az egész NATO-val, ami tulajdonképpen nukleáris világháborút jelent. 2021 decemberében is világossá tette már, hogy miként tekint miderre:
Rendkívül aggasztó, hogy az amerikai globális védelmi rendszer elemeit Oroszország közelébe telepítik. A Romániában található és Lengyelországban telepítendő Mk 41-es indítóállványokat a Tomahawk csapásmérő rakéták indítására alakították ki. Ha ez az infrastruktúra tovább halad előre, és ha az amerikai és NATO rakétarendszereket Ukrajnába telepítik, akkor azok repülési ideje Moszkváig mindössze 7-10 perc lesz, vagy akár öt perc a hiperszonikus rendszerek esetében. Ez hatalmas kihívás számunkra, a biztonságunk szempontjából. Az Egyesült Államok még nem rendelkezik hiperszonikus fegyverekkel, de tudjuk, hogy mikor fognak rendelkezni. […] Hiperszonikus fegyvereket fognak szállítani Ukrajnának, majd fedezékként fogják használni az országot […] hogy felfegyverezzék a szomszédos állam szélsőségeseit, és az Orosz Föderáció bizonyos régiói, például a Krím félsziget ellen uszítsák őket, amikor úgy gondolják, hogy a körülmények kedvezőek.
Tényleg azt hiszik, hogy nem látjuk ezeket a fenyegetéseket? Vagy azt hiszik, hogy mi csak tétlenül nézzük az Oroszországot fenyegető veszélyek kialakulását? Ez a probléma: egyszerűen nincs lehetőségünk visszavonulni.
John J. Mearsheimer egy híres-hírhedt amerikai politológus, leginkább amióta a cionista lobbit Stephen Walt szerzőtársával közösen írt Az Izrael-lobbi és az USA-külpolitika című könyvével dokumentálta 2008-ban. Az ukrán-orosz kérdéshez szintén őszintén közelít, így írva egy 2014-es esszéjében:
Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kellene hagyniuk Ukrajna nyugatiasítására irányuló tervükkel, és ehelyett arra kellene törekedniük, hogy Ukrajnát semleges partvonallá tegyék a NATO és Oroszország között, hasonlóan Ausztria hidegháborús helyzetéhez. A nyugati vezetőknek el kellene ismerniük, hogy Ukrajna annyira fontos Putyinnak, hogy nem támogathatnak ott egy oroszellenes rezsimet. Ez nem azt jelentené, hogy egy jövőbeli ukrán kormánynak oroszbarátnak vagy NATO-ellenesnek kellene lennie. Éppen ellenkezőleg, a cél egy szuverén Ukrajna, amely nem tartozik sem az orosz, sem a nyugati táborba. […] A Nyugatnak pedig jelentősen korlátoznia kellene a társadalomátalakítási törekvéseit Ukrajnán belül. Itt az ideje, hogy véget vessünk a nyugati támogatásnak egy újabb narancsos forradalomhoz. Mindazonáltal az amerikai és európai vezetőknek arra kellene bátorítaniuk Ukrajnát, hogy tartsa tiszteletben a kisebbségi jogokat, különösen az oroszul beszélők nyelvi jogait.
És a magyarokét, tehetnénk hozzá, de velük senki sem foglalkozik ebben az egész történetben. Mearsheimer megjósolta, mi várható: Az Egyesült Államok és európai szövetségesei most választás előtt állnak Ukrajnával kapcsolatban. Folytathatják a jelenlegi politikájukat, ami tovább súlyosbítja az Oroszországgal való ellenségeskedést, és közben tönkreteszi Ukrajnát – ami egy olyan forgatókönyv, amelyből mindenki vesztesként kerülne ki. Vagy pedig sebességet válthatnak, és dolgozhatnak egy virágzó, de semleges Ukrajna megteremtésén, amely nem fenyegeti Oroszországot, és lehetővé teszi a Nyugat számára, hogy helyreállítsa Moszkvával való kapcsolatait. Ezzel a megközelítéssel minden fél nyerne.
A nyolc évvel ezelőtti írása óta a jelenlegi háború kapcsán így vélekedik: „Az én érvelésem tehát a következő: Ukrajna számára az a stratégia, ami stratégiailag bölcs, hogy megszakítja szoros kapcsolatait a Nyugattal, különösen az Egyesült Államokkal, és megpróbál alkalmazkodni az oroszokhoz. Ha nem született volna döntés arról, hogy a NATO kelet felé mozduljon el, hogy Ukrajnát is bevonja, akkor a Krím félsziget és a Donbasz ma Ukrajnához tartozna, és nem lenne háború Ukrajnában.”
Nem ő az egyetlen elemző, aki mindezt előre látta – nem egy nehéz jóslat, eleve. Például 1998-ban a híres diplomata George Kennan így vélekedett a NATO keleti nyomulása kapcsán: „Szerintem ez egy új hidegháború kezdete. Úgy gondolom, hogy az oroszok fokozatosan elég kedvezőtlenül fognak reagálni, és ez kihatással lesz a politikájukra. Szerintem ez egy tragikus hiba. Erre semmi ok nem volt. Senki sem fenyegetett senkit. Természetesen lesz egy rossz reakció Oroszország részéről, és akkor [a NATO bővítői] azt fogják mondani, hogy mi mindig is mondtuk, hogy az oroszok ilyenek – de ez egyszerűen tévedés.” Maga Joe Biden is hasonlóan látta ezt 1997-ben: szerinte Oroszország válasza „erőteljes és ellenséges” lesz, ha a NATO a balti államokig terjeszkedik.
Az oroszok panaszkodtak már évtizedek óta, de a NATO csak bővült és közeledett feléjük. De nem csak a NATO-terjeszkedés, hanem Ukrajna többrétegű átformálása is folyamatban van már egy ideje, s ez több szinten is rendkívül károsan érinti az oroszokat, szerepet játszva a jelenlegi háborúban is.
A jelenlegi harcok tehát nem Oroszország bevonulásával kezdődtek, hanem már 8 éve tartanak, és többezernyi orosz áldozatot követeltek. Ez fontos, mert sokan máig értetlenül állnak ez előtt. Erre jó példa Anne-Laure Bonnel háborús tudósítónő esete egy francia televízióval. A CNEWS 2022. március 1-i adásában vendég volt a zsidó Bernard-Henri Lévy (BHL), aki amikor nem Izrael-párti aktivizmust folytat, Európa globalizálásán fáradozik, és már sok mindenben szerepet vállalt, köztük annak idején a maidani tüntetők ösztökélésében is. Ma is a kitalálható álláspontot képviseli. Videón azonban bekapcsolódott pár percre Bonnel, aki beolvasott a megmondóembereknek, rámutatva, hogy „ahol én vagyok most, ott az ukránok követik el a borzalmakat” – utalva a donbaszi régióra, ahol már egy ideje együtt él az orosz szakadárokkal, akikről 2016-ban dokumentumfilmet is leközölt. A műsorvezetők az oroszok inváziójáról akartak nyilván hallani, de Bonnel mást tartott fontosnak:
Erre a helyzetre Putyin is hivatkozott a bevonulást megelőző február 21-i beszédében: Egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy a donbaszi közösségeket ne érnék bombatámadások. A nemrégiben megalakult nagy létszámú katonai erő támadó drónokat, nehézgépeket, rakétákat, tüzérséget és többszörös rakétavetőket használ. A civilek meggyilkolása, a blokád, az emberek, köztük a gyermekek, nők és idősek bántalmazása töretlenül folytatódik. Mint mondjuk, ennek nincs vége a láthatáron.
Eközben az úgynevezett civilizált világ, amelynek egyedüli képviselőinek nyugati kollégáink magukat kikiáltották, inkább nem látja ezt, mintha ez a borzalom és népirtás, amellyel közel 4 millió embernek kell szembenéznie, nem létezne. Pedig léteznek, és csak azért, mert ezek az emberek nem értettek egyet a Nyugat által támogatott 2014-es ukrajnai puccsal, és ellenezték az Ukrajnában nemzetpolitikai rangra emelt neandervölgyi és agresszív nacionalizmusba és neonácizmusba való átmenetet. Harcolnak azért az elemi jogukért, hogy a saját földjükön élhessenek, hogy a saját nyelvüket beszélhessék, és hogy megőrizzék kultúrájukat és hagyományaikat.
Meddig folytatódhat ez a tragédia? Meddig lehet ezt még elviselni? Oroszország mindent megtett Ukrajna területi integritásának megőrzése érdekében. Mindezen évek alatt kitartóan és türelmesen szorgalmazta az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2015. február 17-i 2202. számú határozatának végrehajtását, amely a 2015. február 12-i minszki intézkedéscsomagot egységesítette a donbaszi helyzet rendezése érdekében. Minden hiába volt. Elnökök és Rada-képviselők jönnek és mennek, de mélyen legbelül a Kijevben hatalomra került agresszív és nacionalista rezsim változatlan marad. Ez teljes egészében a 2014-es puccs terméke, és azok, akik akkor az erőszak, a vérontás és a törvénytelenség útjára léptek, akkor sem ismerték el, és most sem ismerik el a donbaszi kérdés katonai megoldáson kívüli rendezését.
Hasonlóan fogalmazott a február 24-i beszédében is:
Láthatjuk, hogy az Ukrajnában 2014-ben puccsot végrehajtó erők átvették a hatalmat, és díszes választási eljárások segítségével megtartják azt, és elhagyták a konfliktus békés rendezésének útját. Nyolc éven keresztül, nyolc végtelen éven keresztül mindent megtettünk azért, hogy békés politikai eszközökkel rendezzük a helyzetet. Minden hiába volt. Ahogy az előző felszólalásomban is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül nézni azt, ami ott történik. Lehetetlenné vált, hogy ezt elviseljük. Véget kellett vetnünk ennek a szörnyűségnek, annak a népirtásnak, ami az ott élő emberek millióit sújtja, akik Oroszországba, mindannyiunkba vetették reményeiket.
Az ő törekvéseik, ezeknek az embereknek az érzései és fájdalma volt a fő mozgatórugója annak a döntésünknek, hogy elismerjük a donbaszi népköztársaságok függetlenségét. […] az Oroszország és ezek az erők közötti leszámolás nem kerülhető el. Ez csak idő kérdése. Felkészülnek és várják a megfelelő pillanatot. Sőt, odáig mentek, hogy atomfegyverek megszerzésére törekszenek. Ezt nem fogjuk hagyni. Ennek a műveletnek az a célja, hogy megvédjük azokat az embereket, akiknek már nyolc éve a kijevi rezsim által elkövetett megaláztatást és népirtást kell elviselniük. […] Nem az a tervünk, hogy elfoglaljuk az ukrán területet. Nem áll szándékunkban senkire semmit erőszakkal ráerőltetni.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info