Titoktartás örökre: a rejtélyes magyar atombunker titka
Gyakorlatilag lassan 30 éve ért véget a szovjet megszállás Magyarországon, miután a hazánkban ideiglenesen szolgálatot teljesítő Déli Hadseregcsoport egységeinek valamennyi tisztje és sorkatonája visszatért a Szovjetunióba.
Ekkor hullott le minden lepel a 47 év elnyomás hadititkairól. A magyar kormánynak a kivonulásig ugyanis semmilyen pontos adata nem volt a nálunk szolgáló szovjet hadsereg katonai és polgári létszámáról, sem az itt raktározott hadieszközök pontos darabszámáról.
Addig tudomásunk sem volt arról, hogy a megszálló csapatok atomfegyvereket is tároltak hazánk területén. Ám azóta sem készült átfogó kutatás, pontosan hol és milyen tevékenységeket hajtottak végre a nálunk spájzolt atommunícióval. A szovjet csapatok úgynevezett taktikai atomfegyvereket, vagyis kisebb hatóerejű bombákat tároltak itt. A célba juttató eszköz pedig mobil indítóállásról kilőhető ballisztikus rakéta volt, illetve repülőgép, amelyre légi bomba formájában szerelték fel.
A kunmadarasi szovjet vadászbombázó alakulat 1962-ben kapta meg a Szu-7 B típusú gépét, amelynek feladatkörei között megtalálható volt a nukleáris csapásmérés is. A nukleáris légibombák megjelenése az 1960-as évek közepére tehető Magyarországon. A Magyar Néphadsereg állományában csak atomképességű tüzérségi hordozórakéták és indítóállványok voltak. Az atomfejeket háború esetén úgynevezett találkozási pontokon adták volna át a szovjetek. A kunmadarasi bázis közel 800 hektáros területével és két elit szovjet repülőezreddel az ország legnagyobb kiterjedésű repülőtere, amit méreténél fogva már az ötvenes évek óta kiemelt célpontként tartott számon a NATO. A kiképző és egyéb feladatokat ellátó repülőgépekkel együtt csaknem hetven katonai gépet rejtettek a hatalmas, vasbeton hangárok.
Az atombombák tárolására szolgáló raktár nem a föld alatt fekszik, hanem a földet hordták rá a bombabiztos, elképesztően masszív vasbeton szerkezetre. Mindezt a hatvanas évek első felében építették. Ennek megfelelően ötszörös kerítés vette körül, a külsőbe még áramot is vezettek. A két belső kerítés között kutyás őrök vigyáztak az atomtöltetekre. Négy atombiztos ajtón keresztül közelíthető meg a föld alatti bombatároló terem, amely oxigénfejlesztővel is rendelkezett. Hatalmas terheket emeltek, daru segítette a mozgatást, a külső állványzat nagy részét azonban fémgyűjtők már elhordták.
Az itt szolgálatot teljesítőket csak némákként emlegették. Mindenki tudta, mit csinálnak, de soha nem beszéltek semmiről. A titoktartási fogadalmuk nem adott évekre, hanem életük végéig szólt. Az őrszemélyzetet adó sorkatonák ide már soha nem jutottak be. Hazánkban két típusú ilyen raktárt használtak. Kiskunlacházán, Tabon és Császáron a Gránit nevű változat volt megtalálható, Kunmadarason pedig a Bazalt 641-es típus. A kunmadarasi szovjet bázis az őrzött repülőtérrel, saját kórházzal, tűzoltósággal, iskolával, hatalmas sportcsarnokkal, uszodával és színházzal, mozival kora menő lakóparkjának számított.
A romok közt sétálva hátborzongató és felemelő érzés keríti egyszerre hatalmába az embert, ahogy lelki szemeivel látja maga előtt a 3000 fős kisváros szellemépületeit élettel megtelni. Például hogy az iskola udvarán orosz nyelven nyüzsgő kölykök rúgják a bőrt, az uszoda szabadtéri nagy medencéjébe nekifutásból a vízbe csapódva versenyeznek a nagyfiúk, miközben a tőlük két méterre lefektetett vasúti sínen húzza be egy mozdony a vasmadarak napi etetésére szánt kerozinnal teli tartályvagonokat. A falubeliek bármikor szívesen nosztalgiáznak arról, amikor még a falu szolgálta ki a bázist zöldséggel, gyümölccsel, virágzott a csencselés. A szovjetek előszeretettel költötték a pénzüket a madarasi piacon. Békében, sajátos szimbiózisában éltek együtt a helyiekkel.
Miután a laktanyát átvette az állam, azonnal megkezdődött a pusztulás. Hónapokon át ment a szabadrablás, boldog-boldogtalan vitt mindent, amit ért. A helybéli szemtanúk szerint egyáltalán nem igaz, hogy a hazahívott oroszok vittek magukkal mindent, ami mozdítható. Mintha csak nyaralni indultak volna, néhány bőrönddel tértek vissza hazájukba. Amit meghagytak a tolvajok, azt pedig a természet szépen visszafoglalta az elmúlt évtizedek alatt. A terület csak néhány éve került jó kezekbe. Bár most már szinte menthetetlen az eredeti infrastruktúra.
Forrás: borsonline
Fotók: Vaskó Tamás
