Trump lepaktál Brüsszellel?

Az amerikaiak az Európai Unióval szövetkezve meg akarják fékezni a csaló kínaiakat, akik az EU-val karöltve oda akarnak pörkölni a szemétkedő amerikaiaknak, miközben az EU meg akarja békíteni a szemétkedő amerikaiakat és a csaló kínaiakat, plusz még a japánokat is, akiket viszont az amerikaiak és a kínaiak is meg akarnak rendszabályozni, miközben ők próbálnak úgy tenni, mintha ott se lettek volna.

A tét pedig nem kicsi: a jelenlegi világgazdasági rendszeren sokasodnak a repedések, elkerülhetetlenek a jelentős változások. Azonban nem mindegy, hogy az új játékszabályokat ki és hogyan írja majd:

• sikerül-e tető alá hozni valamiféle nemzetközi egyetértést; és ha igen, ezzel ki jár majd a legjobban.
• Ha pedig nem sikerül, akkor vajon egy Kína-EU-Amerika hármas kereskedelmi háborújába torkollik-e a dolog,
• esetleg hagyják tovább recsegni-ropogni a jelenlegi rendszert, kockáztatva ezzel a folyamatos fejetlenséget.

Hiába tűnik ez a nagyhatalmak és homályos gazdasági lobbierők távoli, meglehetősen technikai jellegű acsarkodásának, Magyarországnak is fontos. Hiszen hazánk a világ egyik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága, amely addig képes normálisan elműködni, amíg az itt dolgoztató német, amerikai és japán cégek is elboldogulnak. Nekik, és emiatt nekünk pedig egyáltalán nem mindegy, hogyan alakul ez az acsarkodás.

Az elmúlt szűk egy évben nagyot fordult a világ a kereskedelmi-gazdasági szövetségek terén, ráadásul kétszer is. Donald Trump az év elején szakított a sok évtizedes amerikai liberális állásponttal, és közölte: elege van abból, hogy a kínaiak, németek és japánok (szerinte legalábbis) hasznot húznak Amerikából. A trumpi elképzelés alapja, hogy az amerikainál olcsóbb (vagy jobb) külföldi áruk elárasztják a hazai piacot, amivel kinyírják a helyi ipart, munkahelyeket számolnak fel és elszegényítik az országot.

Úgyhogy azzal a lendülettel fel is bontotta a Japánnal és tíz másik ázsiai és dél-amerikai országgal korábban már aláírt Csendes-óceáni Partnerséget, minden idők legambiciózusabb kereskedelmi szerződését. Majd ugyanígy elkaszálta az EU és az Egyesült Államok között formálódó gazdasági megállapodást. Utána még párszor kiosztotta az Egyesült Államok nagy exportszektorral bíró szövetségeseit, elsősorban a koreaiakat, japánokat. Hszi Csin-ping kínai elnök erre közölte, hogy ha Trump csak balhézni tud, Peking nagyon szívesen lép az Egyesült Államok helyébe, és veszi át a kormánybotot a világban. Ehhez pedig úgy tűnt, sikerül megnyernie az EU-t is: az uniónak nagyon nem jött be Trump keménykedése, kereskedelemellenessége és klimaváltozás-tagadása. Mivel mind Kína, mind az EU számára rendkívül fontos a globális kereskedelem, első blikkre jó partnereknek tűntek.

Azonban hamarosan kiderült, hogy hiába a szöveg, ha a konkrétumokról van szó, Kína és az EU legalább annyira nem bírják egymást, mint Trumpot, és sem a kereskedelem terén, sem a klímavédelemben nem olyan nagy ám az összhang köztük. Ez kapóra jött Washingtonnak, ahol mostanra sikerült valamelyest letekerni Trump hisztiméterét, más szóval elkezdtek a korábbiaknál egy fokkal konstruktívabban hozzáállni a villággazdasági ügyekhez. Egyúttal pedig rájönni arra a már az Obama-kormány által is felfedezett igazságra, hogy Amerikának nem elsősorban Európától vagy Japántól kell tartania, hanem Kínától.

Forrás: index.hu