Európában 2019 az EU-párti, progresszív nemzetköziség és az erre adott euroszkeptikus, nativista válasz közti politikai küzdelem éve lesz, a felek a legnagyobb csatát a májusi európai parlamenti (EP) választáson fogják vívni. A brüsszeli európai elitben és a nyugat-európai liberális körökben gyakran hangzik el ez a jóslat, ám nem feltételül igaz – véli Tony Barber, a Financial Times (FT) publicistája. Legalábbis az előrejelzés további része, amivel érzékeltetni szokták, kik állnak szemben egymással, pontatlan.
E szerint az egyik oldalt Emmanuel Macron, Franciaország liberális államfője jelképezi, aki az európai integráció élharcosaként lép színre, a másikat Orbán Viktor, Magyarország konzervatív, nacionalista miniszterelnöke. Ha az utóbbi és a hozzá hasonlóan gondolkodó politikusok mögött álló politikai erők jól szerepelnek az EP-választáson, akkor elég befolyásra tehetnek szert az Európai Parlamentben és Bizottságban, illetve más testületekben ahhoz, hogy keresztbe feküdjenek Macron erősebben integrált Európát szorgalmazó törekvéseinek.
Kétségtelen, hogy erős verseny folyik a liberális, nyitott és a nativista, bezárkózó felek között az ideológia, az identitás és Európa jövőjének meghatározása terén, ám Nyugat-Európában sokan leegyszerűsítik ezt az ellentétet arra, hogy az előbbi képviselői az ő térfelükön vannak, míg az utóbbi oldalt a kelet-közép-európai régió testesíti meg. Más szóval visszatér a hidegháború korának megfelelő vízió, amelyben Európát szellemileg is két részre vágta a demokráciákat és a szovjet rendszereket elválasztó vasfüggöny.
Azok fejében, akik az 1940-es évek és az 1989-es kelet-európai rendszerváltás között nőttek fel egyfajta mentális Európa-térkép alakult ki a szabad, gyarapodó Nyugat és a szegény, kommunista Európa képével. A térkép egyik fele világos, a másik sötét, ám az FT publicistája szerint ez a fajta Nyugat-Kelet felosztás, és hozzátehetjük még az Észak-Dél elválasztást is, nem korrekt. Például Prága, amely nyugatabbra fekszik, mint Bécs, valóban keleties város? – teszi fel a költői kérdést.
Görögország, Portugália és Spanyolország a hidegháború idején végig az USA vezette nyugati tábor részei voltak, pedig sok éven át diktatúrák működtek ezekben az országokban. Eközben a keleti blokk másként gondolkodói Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon tisztábban képviselték az emberi jogok és a politikai szabadság érvényesítésének ügyét, mint sok elitellenes politikai aktivista a nyugati országokban.
Barber szerint ma sem Nyugat-Kelet ellentétről van szó. Az olvasó figyelmébe ajánlja Matteo Salvini olasz belügyminiszter, a jobboldali Liga vezetője egyik nyilatkozatát. E szerint az EP-választásokon az európai elitek, a bankok, a pénzvilág, a bevándorlás, a bizonytalan munkahelyek támogatói állnak majd szemben az emberekkel, a munkásokkal. Ezt Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski, a lengyel kormánypárt, a radikális jobboldali Jog és Igazságosság elnöke, Lengyelország tényleges vezetője is mondhatta volna. És Olaszország az EU egyik alapító állama.
Salvini vagy Marine Le Pen, a francia Nemzeti Gyűlés elnöke, akárcsak Geert Wilders a holland bevándorlásellenes, euroszkeptikus jobboldal vezetője világosan jelzik, hogy a jobboldali radikalizmus és populizmus éppúgy jelen van Nyugat-Európában, mint a volt szocialista országokban a kontinens keleti felén.
És ez fordítva is igaz: nem minden kelet-európai politikus és politikai erő követ kemény nacionalista irányvonalat, nem mindenki törekszik a jog uralmának felszámolására és az EU-integráció blokkolására. Például az orosz befolyás ellen védelmet kereső balti államok szinte soha nem jelennek meg a „bajkeverő” országok között. Közelebb állnak északi szomszédaikhoz, mint Magyarország vagy Bulgária a nyugati országokhoz. Ha vonalat lehet húzni a konzervatív nacionalizmus és a liberális gondolkodás közé, az inkább a vidéki településeket és a nagyvárosokat választja ketté – nyugaton és keleten is.
A sárga mellényesek franciaországi tiltakozóhulláma tükrözte az elegáns Párizs és a rosszul öltözött vidék közti ellentétet is. De elég áttekinteni a lengyel önkormányzati és a magyar parlamenti választások eredményét, hogy lássuk ugyanezt a megosztottságot másfél ezer kilométerrel keletebbre. A Fidesz például vereséget szenvedett áprilisban a magyar fővárosban, illetve a fiatal, a világra nyitott szavazók körében. Ugyanezt láttuk a 2016-os osztrák parlamenti választáson és ugyanabban az évben a brit függetlenségi népszavazáson.
Az FT publicistája szerint az Európa nyugati és keleti felében élőknek 2019-ben jobban meg kellene érteniük, mi a közös bennünk. Ha nem teszik meg ezt, akkor a feszültségek a régi vasfüggöny mentén éleződhetnek ki, hozzájárulva ahhoz, hogy az EU megosztottsága még súlyosabb legyen.