Ursula von der Leyen bejelentette: jön a nagytakarítás

Az Európai Bizottság átfogó egyszerűsítési reformcsomagot mutatott be, amellyel a vállalkozásokat sújtó uniós túlszabályozást kívánja visszaszorítani. A terv a „beépített egyszerűség” elvére épül: a jogszabály-előkészítés során kötelező lesz számszerűsíteni az adminisztratív terheket, egységesíteni a párhuzamos adatszolgáltatásokat, és felülvizsgálni a meglévő, egymásra rakódott szabályokat. Az Európai Bizottság a tagállamokat is célkeresztbe vette, mivel azok nemzeti túlbonyolítása gyakran nagyobb terhet ró a cégekre, mint maga az uniós joganyag – az OECD és az IMF szerint ez évente akár 1,5-2 százalékponttal is visszafoghatja az uniós növekedést.

Az uniós jogalkotás az elmúlt években nemcsak kiterjedtebb lett, hanem egyre inkább rétegződött is, ami a vállalatok és a hatóságok számára napi szinten jelent értelmezési és végrehajtási problémákat. Az elmúlt két évben ezért is lett slágertéma az uniós versenyképességi diskurzusba a túlszabályozások visszavágása.

A vita annyira elfajult már, hogy Friedrich Merz német kancellár és kormánya, már azzal is megfenyegette az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottságot, hogy visszavágják az uniós testület jogköreit, ha nem lesznek úrrá az adminisztrációs túlbúrjánzásáon. Az elnök a februári informális EU-csúcson erre ráolvasta a tagállamokra, hogy valójában a tagállamok okozzák az igen nagy bajt a saját, mazsolázós, további bonyolultságokat elemző saját rendszereikkel.

A tagállamok adminisztrációs kritikáira reagál most az Európai Bizottság azzal a reformcsomaggal, amelynek célja nem új szabályok létrehozása, hanem a meglévő rendszer működőképességének javítása. Ursula von der Leyen az egyszerűsítési csomag bemutatójakor azt hangsúlyozta, hogy az EU-nak olyan jogszabályokra van szüksége, amelyek ténylegesen alkalmazhatók, ezért a Bizottság egyszerűbb szabályokat, gyorsabb végrehajtást és a joganyag átfogó felülvizsgálatát tervezi.

A mostani csomag egyik kulcsa az, hogy a problémát nem elvi szinten, hanem konkrét működési hibák felől közelíti meg. Egy magyar közepes méretű ipari beszállító például, amely autóipari láncokba szállít be több tagállamban, jelenleg egyszerre kénytelen megfelelni különböző ESG-jelentési, termékbiztonsági és környezetvédelmi előírásoknak, amelyek ugyanazon adatokat eltérő struktúrában kérik. Ez nemcsak adminisztratív teher, hanem konkrét IT-fejlesztési költség: külön rendszereket kell fenntartani ugyanarra az adatra.

Az Európai Bizottság most prezentált „beépített egyszerűség” elve ezt a típusú problémát célozza.

A „simplicity by design” a gyakorlatban azt jelenti, hogy a jogszabálytervezés során kötelező lesz egy strukturált logika: pontosan meg kell határozni a címzetteket, a kötelezettségeket és a végrehajtás módját. A most kiadott bizottsági példatár (Better Regulation toolbox) alapján ez nem csak egy jól brandelt nevű elv, hanem konkrét sablonokkal támogatott folyamat. Egy jogszabály-előkészítés során például kötelező egy alapeseti forgatókönyv meghatározása, vagyis annak rögzítése, hogy mi történik beavatkozás nélkül.

Ez azért fontos, mert jelenleg sok javaslat implicit módon feltételezi, hogy a szabályozás hiányában a helyzet romlana, de ezt ritkán számszerűsítik.

Egy konkrét példa: ha a Bizottság új digitális szabályt készít elő egy online piacterekre vonatkozóan, az alap forgatókönyvben meg kell jeleníteni, hogy a jelenlegi szabályok mellett

• hogyan alakul a piac koncentrációja,
• a fogyasztói panaszok száma
• és a versenyhelyzet.

Ez úgy változna, hogy a szabály megalkotásakor be kell bemutatni, hogy az új szabály milyen változást hoz. Ez a logika elvileg már létezik, de a toolbox szerint a jövőben sokkal következetesebben kell alkalmazni.

A hatásvizsgálatok tartalma is konkretizálódik, az Európai Bizottság egyértelműen rögzíti, hogy a költségeket több kategóriára kell bontani: adminisztratív terhek, valamint megfelelési (compliance costs), beruházási és működési költségek mentén. Ezeket nem általános megállapításokkal, hanem lehetőség szerint számszerűsítve kell bemutatni, amihez egy modellszámítási metódust is kidolgozott az uniós testület, hogyan kell kiszámolni, mennyi időt és pénzt visz el egy adminisztratív kötelezettség.

Ha ezt lefordítjuk egy gyakorlati esetre: egy új adatszolgáltatási kötelezettség esetében nem elég annyit írni, hogy „növeli az adminisztratív terheket”, hanem ki kell számolni, hogy egy átlagos vállalatnál hány munkaórát igényel az adatok összegyűjtése, mennyi idő a riport elkészítése, és ehhez milyen bérköltség társul.

Ha például egy cégnek havonta 10 órát kell erre fordítania, és az átlagos bérköltség 25 euró/óra, akkor ez éves szinten 3000 euró költséget jelent cégenként – ezt kell majd aggregálni iparági szinten.

A konzultációs rendszer átalakítása szintén konkrét működési változásokat hozhat. A bizottsági útmutató és példatár szerint az uniós végrehajtó testületnek egyetlen, strukturált dokumentumban kell összegyűjtenie a visszajelzéseket, és el kell kerülni a párhuzamos kérdőíveket. Egy gyógyszeripari cég például jelenleg külön iparági konzultációkban vesz részt klinikai vizsgálatok, adatvédelem és engedélyezési eljárások kapcsán, amelyek részben ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. Az új rendszerben ezeket össze kellene vonni, ami közvetlenül csökkenti az adminisztratív terheket.

Jön a szabálykisöprés

A „szabályozási nagytakarítás” még konkrétabb hatásokkal járhat, mert itt már meglévő jogszabályokhoz nyúlnak hozzá. A pénzügyi szektor jó példa: egy bank ma egyszerre jelent adatokat az Európai Központi Banknak, az Európai Bankhatóságnak és nemzeti felügyeleteknek, gyakran eltérő formátumban. Ennek egyik eszköze az értékelés és állapotfelmérés (evaluation and fitness check), amely kifejezetten azt vizsgálja, hogy az egymásra rakódó szabályok mennyire koherensek.

Ha egy ilyen vizsgálat kimutatja, hogy ugyanazt az adatot három különböző rendszerben kell jelenteni – mint a fenti szállítmányozási példában is láttuk –, az alapot adhat az összevonásra.

Az energetikai szektorban egy másik típusú probléma jelenik meg: a különböző irányelvek eltérő definíciókat használnak, ami konkrét projektkockázatot jelent. Egy napelempark-fejlesztő például más feltételeknek kell megfeleljen az engedélyezésnél, mint a finanszírozási szabályoknál, ha a „megújuló energia” definíciója nem teljesen azonos. A szabályozási nagytakarítás itt azt jelenti, hogy egységesítik a definíciókat, ami csökkenti a jogértelmezési bizonytalanságot.

A tagállamok az igazán kártékonyak

Erről már többször írtunk, hogy bár az Európai Bizottság és az uniós apparátus kiváló bűnbak, ha a túlszabályozásról beszélünk – élő ember nem mondaná, hogy az EU-regulációk egyszerűek és könnyen értelmezhetők –, de a valódi problémát a tagállamok jelentik. Ha ugyanis az Európai Unió minden tagállama nagyjából azonos tartalommal ültetné át az uniós rendeleteket, akkor mindenhol nagyjából egységes szabályokkal találkoznak a cégek.

A gyakorlatban viszont a 27 tagállam, ha teheti 30-féle eljárást dolgoz ki, külön szabályokat alkot, ami miatt az EU-n belül ezek úgy működnek a határon átnyúló szolgáltatásoknál, mintha egy 40 százalékos vám lenne érvényes a belsőpiacon.

Ahogy arról többször írtunk, a tagállami gold plating egyre nagyobb különbségeket teremt – egy magyar környezetvédelmi egyeztetés hiába ugyanannak az uniós rendeletnek felel meg, ötször több adminisztrációs terhet jelent, mint egy észt. A Nemzetközi Valutaalap és az OECD is azt állítja, hogy ez évente akár 1,5-2 százalékponttal is visszafoghatja az uniós növekedést.

 

Az Európai Bizottság ezért most már rendre rászól a tagállamokra is, hogy próbálják már meg ők nem túlbonyolítani a meglévő jogi, engedélyezési, elvárási rendszereket.

A mostani terv alapján a tagállami túlszabályozás kezelése a gyakorlatban azzal járhat, hogy az Európai Bizottság konkrétan azonosítja és nyilvánosságra hozza, hogy hol szaladt meg egy nemzeti kormány a bürokratikus terhek fokozásával.

Ha például egy tagállam egy uniós építési irányelvet további engedélyezési lépésekkel egészít ki, az megjelenhet az országjelentésekben, és politikai nyomás alá kerülhet a szabályozás egyszerűsítése.

Ez nem kötelező erejű, de a befektetői döntésekre hatással lehet, mert láthatóvá teszi, hol vannak extra akadályok.

A végrehajtás gyorsítása talán a leginkább mérhető változás: a most kiadott bizottsági eszköz- és példatár pontos menetrendet ad a kötelezettségszegési eljárásokra: ha egy tagállam nem jelenti be az átültetést, a Bizottság hat hónapon belül továbblép a következő szakaszba.

Ez jelentős változás a jelenlegi gyakorlathoz képest, ahol az eljárások gyakran elhúzódnak, végtelen levelezések kezdődnek a kormány és a Bizottság között. Akár évek is eltelhetnek, amíg egy eljárás eljut az uniós bíróságig, vagy egy jogszabályt kijavít az adott tagállam törvényhozása.

A mostani tervek szerint ez megváltozhat: ha egy ország késlekedik egy digitális szolgáltatásokról szóló irányelv átültetésével, a gyorsabb eljárás miatt hamarabb, már akár félév alatt az adott ügy az Európai Unió Bírósága elé kerülhet, ami növeli a nyomást a szabályok betartására.

Ez különösen fontos az egységes belső piac működése szempontjából, mert az eltérő végrehajtás konkrét versenytorzulást okoz. Ha például egy ország lazábban ellenőrzi a termékszabványokat, az ott működő cégek olcsóbban tudnak termelni, mint azok, amelyek szigorúbb ellenőrzés alatt állnak. Az Európai Bizottság ezért célzottan azokra a területekre koncentrál, ahol ez a különbség a legnagyobb gazdasági hatással jár: a szolgáltató szektorra, a szállítmányozókra, a nehéz- és könnyűipari gyártócégekre.

A reformcsomag egészében nézve nem politikai irányváltás, hanem működési racionalizálás, amelynek sikerét az dönti el, hogy ezek a technikai eszközök ténylegesen beépülnek-e a jogalkotási gyakorlatba. Az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa szerepe itt kulcsfontosságú, mert a jogszabályok végleges szövege náluk alakul ki.

A baj az, hogy a társjogalkotók újabb módosításokkal bonyolíthatják a szabályokat, az egész egyszerűsítési logika könnyen felborulhat.

A Bizottság implicit állítása az, hogy az európai versenyképesség egyik legnagyobb, de legkevésbé látványos akadálya a szabályozási komplexitás; ha ezt sikerül csökkenteni, az közvetlenül hat a vállalatok költségeire és beruházási döntéseire. A példatár alapján az eszközök rendelkezésre állnak, de az, hogy ezek mennyire működnek majd a gyakorlatban, azon múlik, hogy a tagállamok és a jogalkotási folyamat többi szereplője mennyire következetesen alkalmazza őket.