Utolsó nagy csatáját kezdte meg Merkel
Németország július 1-jével átvette az Európai Unió soros elnöki megbízatását, ami lehetővé teszi, hogy Angela Merkel kancellár letörölhetetlen nyomot hagyjon az unió történetén. A terv készen áll, a megvalósítás megkezdődött.
Eljött Angela Merkel pillanata, hogy meghatározza az EU jövőjét – lényegében így értékelik a kommentátorok, hogy Németország kritikus időszakban vette át az uniós soros elnökségének tisztségét július 1-jén. A kancellárnak arra kell felhasználnia amúgy sem gyenge európai befolyásának megerősödését, hogy lendületet adjon az európai integrációnak – véli Melinda Crane, a Deutsche Welle (DW) angol nyelvű kiadásának publicistája. Ez egyben 15 éves kancellári pályafutásának betetőzése lehet. (Képünkön balra 2005-ös első megválasztásának idején, jobbra egy mostanában készült fotón látható).
Merkel március közepén, a koronavírus-járvány európai kitörésének idején sötét figyelmeztetést fogalmazott meg, mintegy megelőlegezve a német elnökséget is. Azt mondta, hogy az EU történetének legnagyobb kihívásával került szembe a kettős – egészségügyi és gazdasági – válság kirobbanásával. Három és fél hónappal később a járvány miatt bevezetett korlátozások feloldásának közepén tartunk. Egymás után nyílnak meg az európai határok, s ha van ország, amely katalizátor szerepet játszhat az unió fiskális integrációjában, amire feltétlenül szükség van Európa gazdasági-politikai stabilizálásához, az Németország.
Ez paradoxonnak hangzik annak tükrében, hogy Németország az elmúlt években, még az eurózóna tíz éve kirobbant adósságválságának idején is azok között az országok között volt, amelyek mereven elzárkóztak a közös európai adósság vállalásától. Az úgynevezett takarékos országok közössége, az északi tagállamok csoportja úgy vélte – és a kisebb országok véleménye nem is változott ez ügyben -, hogy ha az eurózóna vagy az EU közös kötvényeket bocsátana ki, akkor annak a felelőtlenül gazdálkodó déli tagállamokra jutó törlesztését is az északiak állnák.
A német gazdaság kisebb veszteséggel jöhet ki a koronavírus-járványból, mint Spanyolország vagy Olaszország. Szakértők Németországban 6,6 százalékos GDP-csökkenést várnak, míg az utóbbi két országban 11 százalékost. Nem relatív jobb helyzet azonban, az ami indokolja, hogy a németeknek segítséget kell nyújtaniuk déli szomszédaiknak, hogy össze kell hozniuk azt a megállapodást, amely lehetővé teszi a közös eladósodást, biztosítva annak fedezetét a tagállamok nagyobb uniós befizetései vagy közös EU-s adók kivetésének formájában – véli a DW cikkírója. Azért kell ezt megtenniük, mert gazdaságuk exportorientált, és külkereskedelmük 70 százalékát a többi európai országgal bonyolítják le.
A német elnökség terve május közepére készült el: Merkel Emmanuel Macron francia államfővel az oldalán bemutatta a két kormány kezdeményezését egy 500 milliárd eurós újjáépítési alap gründolására, amelyhez közös uniós kötvénykibocsátással teremtenék meg a forrást, amit támogatások formájában osztanának szét elsősorban azoknak a dél-európai eurótagállamoknak, amelyeket a legjobban elkaszált a válság. (Ezt az Európai Bizottság további 250 milliárddal javasolja megfejelni, amelyet kedvezményes hitelként kínálnának a tagállamoknak.)
Ez az a terv, amelyet Olaf Scholz, a német kormány szociáldemokrata pénzügyminisztere Hamilton-pillanatként jellemzett, Alexander Hamilton amerikai pénzügyminiszter 1790-es intézkedésére utalva, amellyel a szövetségi kormány adósságává tette az észak-amerikai unió tagállamainak adósságait. A bírálok szerint a közös EU-s adósság túl kicsi ahhoz, hogy áttörésről beszélhessünk, a DW publicistája azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az USA-ban is évtizedeken át tartó, kemény alkukon át jutottak el az adósság központosításához, a Hamilton-pillanat csak a folyamat egyik kiemelkedő eseménye volt.
Hogy miért kellene erősíteni Európa integrációját, arra nyilvánvaló a válasz: azért, mert az kontinens a nemzetközi szerepvállalásból visszahúzó USA és az előrenyomuló Kína között így erősítheti meg globális befolyását. Másik kérdés azonban, hogy egy olyan ösztönösen óvatos politikus, mint Merkel, miért vállalná az nagy ellenállásba ütköző, bizonytalan végeredményt ígérő konfliktust, ami az integráció erősítésével jár?
Erre három oka is lehet. Az első, hogy – amint arra Christine Lagarde, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke is utalt az Európai Parlament előtt tartott beszédében – az, hogy az EU déli tagállamainak magukra hagyása a bajban az unió széthullásának veszélyével fenyeget. A második, hogy Merkel ismét népszerűsége csúcsán áll, elsősorban annak köszönhetően, hogy kormánya jól kezelte a válságot. Megvan tehát a politikai tőkéje a terv végrehajtásához, és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke személyében – aki a kancellár megbízható partnere – a vezetőtárs is megvan, akivel elérhetik a célt.
A harmadik és legfontosabb körülmény, hogy az időpont a lehető legmegfelelőbb. Merkelnek, aki legkésőbb 2021 őszéig marad Németország vezetője, ez az utolsó lehetősége, hogy jelentős örökséget hagyjon hátra, hogy egyértelműen pozitívvá tegye ellentmondásos teljesítményét. A történet része, hogy a német kormány élén kőkemény megszorító gazdaságpolitikát kényszerített rá Görögországra az eurózóna adósságválságának idején, majd humanitárius okokból utat nyitott a milliós szíriai bevándorló tömeg előtt, ám ezzel hozzájárult az európai populista-nacionalista politikai irányzatok megerősödéséhez.
Hetven év telt el azóta, hogy Robert Schuman francia külügyminiszter történelmet csinált azzal a javaslatával, hogy vegyék közös ellenőrzés alá a francia és a német acélgyártást. Ezzel megvetette az európai integráció alapját. A kancellárnak megvan a lehetősége arra, hogy új szintre emelje ezt. Ehhez ars poeticaként elfogadhatja, amit Schuman mondott 1950-ben. Európa nem egy csapásra, egy konkrét terv alapján, hanem konkrét eredményt hozó tettek sorozatával épülhet fel.
Forrás: napi.hu
