Franciaországban jövő ilyenkor már javában tart majd az elnökválasztási kampány, amelynek két esélyese Emmanuel Macron államfő és Marine Le Pen a radikális jobboldal vezére. Ha az utóbbi győz, az kiütheti az Európai Unió két pillére, Németország és Franciaország közül az utóbbit.
Emmanuel Macron francia államfőt mindig nehéz volt beilleszteni bármilyen politikai irányzatba. Párton kívüli politikusként emelkedett fel a francia politikai élet kormányzati szintjére, nem volt se bal-, se jobboldali, de mindkét oldaltól vett át értékeket. A kulturális kérdésekben progresszív, az állam visszaszorításában visszafogott volt, így a külső szemlélő nehezen tudná beskatulyázni echte liberálisnak – kezdi a jövő évi elnökválasztásról lamentáló cikkét Ben Hall, a Financial Times publicistája. Eltelt majdnem négy év az elnökségéből, és ma nehezebb, mint valaha megmondani, mit is nevezhetnénk „macronizmusnak”.
Ugyanakkor egy év múlva, amikor már javában dúl majd a francia elnökválasztási kampány, mégis csak világossá kellene tennie, mit is kínál a franciáknak és mint az Európai Unió egyik kulcsállamának feje az uniós polgároknak. Az elnökségért folyó harc várhatóan közte és Marine Le Pen, a radikális jobboldali Nemzeti Gyűlés elnöke közt fog eldőlni. Ha a tavalyi amerikai elnökválasztást kritikusnak tartották, akkor ezt is annak fogják, miután nem pusztán az ötödik francia köztársaság, hanem az Európai Unió sorsa is eldőlhet, ha az ultranacionalista Le Pen költözik be az Eysée Palotába.
A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint népszerűségi versenyük közel eldöntetlen. A Harris Interactive március eleji felmérése szerint ha most vasárnap lennének a választások, akkor a kétszereplős második fordulóban Marcon a szavazatok 53, Le Pen a 47 százalékát kapná. Az államfő mélyről indult, ugyanis az úgynevezett sárga mellényesek mozgalma idején, amely az üzemanyagok nem túl jelentős drágulása miatt jött lére, 2018 végén 31 százalékra esett a népszerűségi indexe, ahonnan idén év elejére 48 százalékra jött fel.
Emellett jóval népszerűbb, mint két elődje, a baloldali Francois Hollande és a jobboldali Nicolas Sarkozy volt egy évvel az újraválasztásukért induló politikai meccs előtt. Ezzel együtt a legerősebb politikai hátszelét annak köszönheti, hogy sem a mérsékelt jobb-, sem a mérsékelt baloldalon vagy a zöldek között nincs komolyan vehető kihívója, így ő lehet a centrumhoz közeli szavazók embere, mindkét oldalról.
Négy évvel ezelőtt viszonylag könnyű dolga volt Le Pennel szemben. Ő képviselte a nyitott, optimista, Európa-párti, fiatalos politikát, ráadásul úgy, hogy egy frissen alapított párt élén szállt be a meccsbe, így megvolt az az imázsa, hogy nem része a megcsontosodott elitnek. Könnyen szerzett szavazatokat centrista pártjának balról és jobbról is. Ezzel szemben Le Pen nativizmusa (az a fajta felfogás, amely szerint az embereknek vele született értékeik vannak) fárasztónak tűnt.
Az elmúlt hónapokban a kormány politikája egyértelműen jobbra kanyarodott, a miniszterek beszálltak a kultúrharcokba a vegetáriánus filozófiától kezdve az iszlamo-baloldaliság bírálatáig. A cél egyértelműen az lehet, hogy ne engedjék át az ellenfélnek a konzervatív szavazókat, a kockázat viszont az, hogy a baloldaliak távol maradnak a szavazástól a második fordulóban, ami mégis elbillentheti a mérleget Le Pen javára.
Az államfő gazdasági programját felülírta a koronavírus-járvány. Reformlendületét már a sárga mellényesek mozgalma lefékezte, a korábbi liberalizáció bármilyen gazdasági hatását pedig elnyelte a pandémia miatt kialakult gazdasági válság. A kormány minden válságkezelési osztogatása ellenére nem tudja lemosni magáról, hogy a gazdagok elnöke, főként, mivel két jelképes reformlépése érvényben marad. Az egyik a vagyonadó eltörlése a befektetések élénkítése címén, a másik a munkanélküliségi rendszer átalakítása, ami sosem hangzik jól a baloldaliak fülében.
Megmaradt a régi Macron elkötelezettsége az Európai Unió iránt, ami tavaly az Angela Merkel német kancellárral közösen kezdeményezett helyreállítási alapban csúcsosodott ki. Ennek forrását először az EU történetében részben a tagállamok közösen felvett hiteléből fogják finanszírozni, ami nagy lépés Európa integrációja felé. Idén Franciaország az EU soros elnöke, ami lehetővé teszi a franciáknak fontos ügyek előremozdítását, a nagy technológiai cégek megfékezésétől a klímaváltozás elleni harcban lemaradó országok áruinak uniós megadóztatásán át az EU stratégiai autonómiájának hangsúlyozásáig.
Az utóbbi, azaz az USA-tól való függőség lazítása Macron neo-gaullista nosztalgiáját mutatja, kacérkodását azzal a befolyással, amely a legendás francia elnököt jellemezte. A nemzetek nem halványuló különleges szerepébe és az állam bölcsességébe vetett hit azonban inkább a múlt felé forduló vezető képét vetíti elénk, szemben azzal a Macronnal, aki vala oly lelkesen tekintett a jövőbe.
Forrás: napi.hu