Washington berúgta az ajtót: egy egész féltekéről söpörnék ki Kínát
Az Egyesült Államok egy ideje felhúzott szemöldökkel szemlélte, ahogy Kína folyamatosan növeli az erejét Közép- és Dél-Amerikában, de látványos lépések nem történtek a folyamat ellen. Az eddigi óvatoskodásba aztán páros lábbal szállt bele Donald Trump amerikai elnök a stábjával, és egy szempillantás alatt jelezték, hogy bizony nem nézik szótlanul tovább Peking hatalmának növekedését, Panamából gyakorlatilag kidobták a nagy riválist. A gyors átalakulások azonban itt még aligha fognak leállni, van ugyanis egy sor potenciális célpont, ami szálka lehet Washington szemében.
Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter április 8-án Panamába utazott, ahol egy háromnapos konferencián vett részt. Ez a találkozó azonban sokkal többet jelent egy egyszerű diplomáciai jellegű vizitnél, mivel korábban Donald Trump amerikai elnök stábja visszatérően hangoztatta, hogy az Egyesült Államok nem tűrheti, hogy Kína kezében legyen az országban található kulcsfontosságú Panama-csatorna. A kijelentés történelmi előzménye egyébként az volt, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán között hajózási útvonalat biztosító átkelő a 20. század elején Washington felügyelete alatt nyitott meg. A munkálatok jelentős részét egyébként francia vállalatok végezték, ám az építtető társaságok még a megnyitás előtt súlyos pénzügyi problémákkal voltak kénytelenek szembenézni, ezért inkább a félkész csatorna eladása mellett döntöttek.
Ekkoriban már létezett itt az úgynevezett Panama-csatorna zóna, amely az Egyesült Államok külbirtokának számított és egészen 1979-ig fennmaradt. Ez magát a csatornát és a körülötte lévő vékony szárazföldi sávot jelölte, amelyen amerikai katonai bázisok kaptak helyet. Megszűnésével az átkelő amerikai-panamai közös tulajdonba került, míg végül a fülügyeletet 1999-ben teljesen meg nem kapta a közép-amerikai ország. Az üzemeltetésre vonatkoztak bizonyos szabályok, ennek betartásával viszont nem mutatkoztak komoly gondok, annál inkább a környezeti problémák miatt került elő az átkelő neve újabban. A háttérben viszont közben szép lassan felbukkantak a kínai vállalatok és elkezdték bevásárolni magukat a helyi kikötőkbe. Mérföldkő volt, amikor 2021-ben a hongkongi székhelyű CK Hutchison Holdings 25 éves koncessziót nyert kikötő üzemeltetésére, ezzel lényegében hosszú időre bebetonozva ide Peking érdekképviseletét. Na, ennek akarnak véget vetni az amerikaiak, amelyet Hegseth egy kifejezetten elemekkel tűzdelt beszédben erősített meg. Jelenleg is zajlanak a tárgyalások arról, hogy más dokkokkal együtt ezeket is megvásárolja a BlackRock nevű amerikai befektetővállalat.
A bejelentések egyik legfontosabb eleme egyértelműen a globális hegemón szerepkör megerősítéséhez kapcsolódik, a jövőben ugyanis az amerikai hadihajók átkelése prioritást fog élvezni és lényegében teljesen ingyenesen is igénybe vehetik azokat.
A korábbi csatornára vonatkozó díjszabási rendszer hivatalosan azt írta elő, hogy minden ország egyenlő elbírálást kapjon. Ebben most radikális változást ért el a Trump-kormány, ugyanis az Egyesült Államok vált „elsővé az egyenlők között”. Nem volt előzmények nélküli Hegseth nagy bejelentése, ugyanis februárban az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio járt Panamában, azt követően pedig a kis ország a kínai Övezet és Út kezdeményezésből (BRI) való kilépését jelentette be. José Raúl Mulino panamai elnök ezt követően elkezdett nyomást gyakorolni a helyben kikötői részesedéssel rendelkező kínai vállalatokra, hogy hagyják el az országot.
Nem álltak meg itt a bejelentések, ugyanis védelmi szempontból is megerősítik az összeköttetéseket, vagyis, lényegében visszatérnek az amerikai katonák az országba. Már azt is konkrétan megnevezték, hogy hova: felmerült a Rodman haditengerészeti állomás, a Howard légibázis, valamint Fort Sherman, ahol a hadműveleti központjának újjáélesztését tervezik. A tervek szerint növekszik a közös kiképzési gyakorlatok száma, szélesítik az információk megosztását, fokozzák az együttműködést kibervédelemben. A két ország együtt vállalja a kulcsfontosságú átkelő védelmét, de a térségi bűnözői csoportok ellen is közösen lépnek fel, valamint a határok őrzésében is együttműködnek. Kiemelték, hogy a déli Darién régióban (ez az a nehezen járható keskeny földhíd, amelyik összeköti Amerika északi felét a délivel) sokkal kevesebb az illegális határátlépés is.
A védelmi miniszter nem állt meg itt, kiemelte ugyanis, hogy a teljes nyugati féltekére vonatkozóan túl nagy lett a kínai jelenlét. Hegseth beszéde egy sokkal nagyobb,
az Egyesült Államok történelmébe alaposan beivódott gondolkodáshoz visszatérésről árulkodik: ez pedig a Monroe-doktrína.
Az 1823-ban elfogadott elvet az akkori elnök, James Monroe nevéhez kötik, pedig a kidolgozója valójában a külügyminisztere John Quincy Adams volt, aki egyébként később szintén az akkor felemelkedő hatalom első embere lett. A külpolitikai szemlélet lényege, hogy Washington ellenez minden európai kolonizációs törekvést, amely az amerikai kontinens területét érinti, bár az akkor gyarmati státuszban lévő területek sorsába nem kívánt beleszólni. Eleinte még a Fehér Ház sem tulajdonított ennek egyébként túl nagy jelentőséget, ám a későbbiekben rendszeresen visszatérő hivatkozási alap lett, amikor bármilyen beavatkozást véltek felfedezni. Elterjedt az „Amerika az amerikaiaké” szlogen, az Egyesült Államok pedig annyira komolyan gondolta az elv betartását, hogy akár fegyvert is hajlandóak voltak fogni az érdekeik érvényesítéséért. A kezdeti kvázi szabadságalapú megközelítés később viszont átcsapott inkább gyarmatosító jellegbe, mivel Washington más területek ellenőrzés alá vonásánál is ezt dobta be. A doktrína még a 20. században is fennmaradt, Washington visszatérően vette elő ezt, amikor egyes diplomáciai vagy biztonságpolitikai lépéseit kellett megindokolnia.
A 21. században azonban úgy kezdett tűnni, mintha Washington már kivette volna ezt a két évszázados történelemre visszatekintő doktrínát a politikai tárházából, ugyanis szinte szótlanul nézte, ahogy gombamód szaporodnak a kínai érdekeltségek az Egyesült Államok határaitól délre. Azt túlzás lenne állítani, hogy ezek minden esetben aggodalomra adhattak volna okot, Peking is ügyesen rázta le magáról a kritikákat azzal, hogy valójában teljesen ártalmatlan üzleti tevékenységről van szó. Az összkép azonban nem volt megnyugtató Washingtonnak, mivel a BRI-n keresztül Kína már a kulcsfontosságú infrastruktúrához is egyre nagyobb hozzáférést szerzett, ez pedig szép lassan biztonsági szempontokat kezdett feszegetni az amerikai döntéshozók számára.
A látszat ellenére azért az Egyesült Államok sem kívánta tétlenül szemlélni az eseményeket a „hátsó udvarában”, bár a trumpi határozott fellépéshez képest jóval diplomatikusabb megközelítést alkalmaztak. Joe Biden kormánya például 2022-ben bejelentette az öt pillérre támaszkodó APEP (Amerikai Partnerség a Gazdasági Jólétért) kezdeményezést 11 országgal. Az elgondolás nagyjából annyi, hogy amerikai befektetésekkel, intézményi együttműködésekkel, közös programokkal és a kereskedelem felpörgetésével a kapcsolatokat is vissza lehet építeni. A recept tehát egy lassú és épületes stratégiára épített volna, amelyben a nagy rivális eszközeivel vették volna fel a versenyt Kína ellen. Bár eddig túl sok idő nem telt el a bejelentés óta, azt nem lehet mondani, hogy látványos eredményeket értek volna el a megvalósításban, ugyanis továbbra is a pekingi érdekeltségek terjeszkedése vitte el a rivaldafényt.
A gyors panamai váltás után felmerül a kérdés, hogy az amerikai kormány melyik kifejezett pontokon érezheti úgy, hogy direkt beavatkozásra van szükség Peking túlhatalma ellen.
- Az egyik legfontosabb ilyen pont kétségkívül a Peruban felépült Chancay-projekt lehet, amelyet egyenesen „megakikötőnek” neveznek az amerikai lapok. A hatalmas kikötő a legnagyobb, mélymerülésű hajók befogadására is alkalmas, ez pedig egyértelműen azzal kecsegteti Pekinget, hogy még nagyobb befolyásra tegyen itt szert. Bár arról nincsen szó, hogy a keleti nagyhatalom katonái koptatnák a bakancsukat itt, viszont Washington számára ár önmagában az komoly biztonsági veszélyt jelent, hogy a rivális szinte kontrollálatlanul tudja majd kiaknázni a dél-amerikai országnak ez erőforrásokat. Az még kérdéses egyébként, hogy egyáltalán megtérül-e majd a túlméretezettnek tűnő beruházás, ez majd csak évek múlva derülhet ki. A kereskedelem miatt egyre súlyosabb vámháborúba sodródó amerikai kormány aligha nézheti majd tétlenül, hogy a számára is oly fontos nyersanyagokat Kína csak úgy kitalicskázza a térségből.
- A karibi szigetvilág kellős közepén fekvő Antigua és Barbuda szigetországban szintén nagyszabású beruházás valósul meg Peking támogatásával, amelyet „különleges gazdasági övezetnek” neveznek. Ameddig másutt (egyelőre) nem merült fel, hogy esetleg a kínai hadsereghez köthető emberek vagy cégek tűnnek fel, addig itt már kifejezetten „gyanús tevékenységre” hívták fel a figyelmet. Ez a kijelentés egyébként önmagában nem biztos, hogy helytálló, mivel a keleti nagyhatalom híres arról, hogy a piaci vállalatok és a katonai szereplők között nagyon szoros összefonódások vannak. Amennyiben Hegsethék komolyan gondolják „Kína kisöprését”, akkor logikus, hogy ezt a központot is előbb-utóbb szóvá fogják tenni, bár fontosság nem vetekszik a Panama-csatornáéval.
- Több közép- és dél-amerikai ország vásárolt az elmúlt években kínai haditechnológiát, ez vélhetően az egyik sarokpontja lesz a Trump-kormányzatnak. Argentína, Bolívia, Ecuador és Peru is több millió dolláros értékben szerzett be katonai eszközöket, Washington pedig megpróbálhatja elérni (leginkább nyomásgyakorlással), hogy inkább az amerikai gyártmányú fegyvereket vásárolják.
Bár vannak még pontok, ahol konfliktusba keveredhetnek a felek (például az energia kérdése), de ezek tűnnek a legkritikusabb ügyeknek a térségben.
Az elmúlt néhány hónap eseményei alapján szinte borítékolható, hogy az Egyesült Államok és Kína hatalmi összecsapásának következő színhelye „Amerika hátsó kertje” lehet, ám ebben nagyon eltérő gondolkodást képviselnek a felek.
Donald Trump és kormánya látványosan az erő oldaláról közelíti meg a helyzetet, a dominanciáját akarja befolyásra váltani, és ehhez szokatlanul kemény retorikát használnak. Nem nagyon pironkodnak attól, hogy akár a katonai erő bevetését is belengessék, bár Panamában mindez éppen azt jelentette, hogy a helyi védelmi-biztonsági kapcsolatok megerősítésére törekedjenek, ne pedig fegyveres akció lehetőségével fenyegessenek. Ez a stratégia látványos és gyors eredményeket ért el, egy helyen gyakorlatilag pillanatok alatt leépítették Peking hatalmát, miközben érvényre juttatták a sajátjukat. A legnagyobb gond ezzel, hogy ez az egész eljárás nagyon hasonlít a korai gyarmatosító metalitásra, amely nem éppen túl kicsengésű az érintett országban. Sérül a szuverenitás, miközben a helyi lakosság is úgy érezheti, hogy valaki erősebb szerepből érkezik és elnyomja őket. Ennek ellenkezőjére egyébként maga Hegseth is próbálta felhívni a figyelmet, de sok helyit vélhetően nehezebb lesz erről meggyőzni pár kedves mondatnál. Ezek a lépések többnyire kevésbé nyerik el a helyi politikai elit és a lakosság tetszését, sokszor évtizedeken át tartó népszerűtlenséghez és akár ellenálláshoz vezetve.
Ezzel szemben áll Kína térnyerése, mivel a keleti nagyhatalom teljesen máshogy közelíti meg a befolyásának emelését. Peking nagyjából azt a stratégiát alkalmazza, hogy lassan, hosszú évek lassú munkájával növeli folyamatosan a szerepét egy adott térségben. Eleinte inkább a kereskedelmi szempontok érvényesülnek, majd ennek növekedésével szépen lassan megjelennek más, egyre lényegesebb szektorokban is. A taktika jóval több időt vesz igénybe, akár évtizedekbe is kerülhet, ameddig kiépül az erős jelenlét. A megközelítés előnye, hogy az adott ország sokkal kevésbé érzi úgy, hogy egy „modern gyarmatosítási folyamat” áldozata, ezért a lakosság is sokáig sokkal pozitívabban viszonyul az óvatos terjeszkedéshez. Ez azonban
nem garancia arra, hogy előbb-utóbb ne jöjjön el az a pont, amikor a politikai vezetés ne kezdje úgy érezni, hogy túl naggyá vált Kína befolyása az országban.
Az viszont fontos különbség, hogy Peking a katonai erejének felvetésével nagyon óvatosan bánik, ugyanis általános elemként „a be nem avatkozás” elv hangoztatásával vetik meg a lábukat.
A két eltérő megközelítés tehát lényegében ugyanahhoz az eredményhez vezetnek, minden esetben lényegében ugyanarról van szó: egy harmadik, gyengébb országban erős befolyás kiépítéséhez. Fontos kiemelni, hogy mindkét eljárás számos kritikával szembesülhet, mivel visszatérő elem, hogy Pekinget is megvádolják, hogy kizárólag a saját céljait veszi figyelembe az infrastrukturális elemek felhúzásánál, azzal mit sem törődve, hogy azok az elemek bármikor be fogják-e váltani a hozzá fűzött reményeket, ezzel pedig könnyen eladósíthatják a partnerüket.
Donald Trump kormányázásának első pár hónapja – sok más mellett – tehát úgy tűnik, visszahozta az amerikai vezetés gondolkodásába az elfeledettnek hitt Monroe-elvet. Ehhez jelenleg látványos lépéseket, masszív kommunikációt és erős nyomásgyakorlást párosítanak, az első eredmények már meg is születtek Panamában. Az még a jövő zenéje, hogy a Fehér Ház képes lehet-e Kína befolyását a teljes kontinensen a „kívánt szintre” csökkenteni. Az bizonyos, hogy ehhez nem lesz elég pusztán a fenyegető jellegű nyomásgyakorlás, hanem ki is kell váltani Peking érdekeltségeit, különben az egész inkább a viszályára sülhet el, és az érintett országok csak ellenségesen tekinthetnek majd a Fehér Házra, ez pedig éppen az, ami Kínának hozza el a nagy pillanatot.
portfolio
