Nyílt levél Ursula von der Leyennek: Európaiak vagyunk, nem hülyék
Május 7., 13:29 ·
Vártam, hogy sorra kerüljek a pultnál egy budapesti pláza egyik kávézójában. Előttem egy fejkendős hölgy rendelt. (Nem vagyok hozzászokva a multikulti környezethez, mindennapjaim kilencven százalékát egy kistelepülésen töltöm, vadregényes természeti körülmények között. Körülöttem mindenki magyar.)
A fejkendős hölgy is, mint mindannyian a sorban, udvarias kiszolgálásban részesült. Én pedig azon gondolkodtam, hogy amíg ő nálunk fesztelenül viselheti a kendőt, addig én az ő országában vásárolhatnék-e szabadon egy kávézóban, kendő nélkül? A kendőviselésnek országtól, vallástól függően számos viselési módozata van, a külföldikkel szemben pedig a megengedő magatartástól kezdve a helyi szokások kőkemény betartatásáig mindenre van példa, és én véletlenül sem szeretném faék egyszerűségűre butítani ezt a sokszínű témát. Pusztán arról az érzetről szeretnék szót ejteni, amit bennem a fejkendős hölgy – vagyis sokkal inkább a kendő maga – keltett. Azon kaptam magam, hogy már megkopott bennem az a rácsodálkozó áhitat, amely más kultúrákkal kapcsolatban korábban magával ragadott. A fejkendő ma már kultúrák harcára emlékeztet. A Willkommenskultur bukására, a francia no-go zónákra. Az európai nagyvárosokban történt terrortámadások rémképére. Az akkor előttem sorban álló hölgy ellen természetesen az ég világon semmi kifogásom nincsen. Mégis megindította az Európát gazdasági bevándorlóként ostromló – nemcsak muszlim országokból érkező – tömegekkel kapcsolatos fenntartáslavinát bennem. Persze nyomban bűntudatom támadt: kigyulladt a „No racism” felirat a fejemben.
Hasonló reakciót váltott ki belőlem az az eset, amikor meghívtunk a házunkba egy kávéra két hölgyet, akik a környékünkön együtt éltek. Korábban a férjem többször segített nekik: megszerelte a vízaknában a csapot, berántotta a fűnyírót, szerzett a felújítási munkálataikhoz szakembert. Én süteményt, szörpöt, terményt ajándékoztam, és ők is kedvesek voltak hozzánk: felújítással kapcsolatos tanácsot, gyümölcstermő bokorból dugványnak való ágat adtak, meghívtak bennünket olykor egy frissítőre.
Azon a délutánon kertgondozásról, ház körüli munkákról beszélgettünk. Bejártuk az udvarunkat és a nappalinkban pihentünk meg. Egyszer csak az egyik hölgy beleült a másik ölébe. Mellettem az akkor 17 éves fiam állt, és éreztem, ahogy összerezdül. Az én vagány, laza, világra abszolút nyitott, felvilágosult fiam. A férjem tekintetén is átsuhant valami. Persze nem szóltunk egy szót sem, igyekeztünk gördülékenyen tovább folytatni a csevejt. Az egyik hölgy szivárványos facebookos profilképének üzenete realizálódott ebben a jelenetben.
Napokig rágódtam rajta: szóljak, hogy átléptek nálunk egy határt vagy nem? Mi velük szemben gyereket nevelünk, és éppen elég az a féktelen gendercunami, amivel a fiunk az életben és az interneten keresztül találkozik – az otthonunk az szent. Mi sem visszük a szexuális orientációnkból fakadó szokásainkat másokhoz vendégségbe, én sem ülök ismerősök nappalijában a férjem ölébe. Végül nem tettem szóvá az esetet. Megszólalt a bűntudatom ismét: kigyulladt a „Be tolerant” felirat a fejemben.
Aztán lepergett bennem ugyanez a forgatókönyv a háború kapcsán. Ahogy kirobbant, és megindult a menekültáradat hazánkba, azonnal pénzt utaltunk a száműzöttek javára, rögtönöztem egy segítségnyújtásra ösztönző videót is, amiben a magam kis eszközeivel próbáltam hozzájárulni az országos felhívásokhoz.
Azóta elképesztő dolgok történtek. Márki-Zay Péter Orbán Viktort tette egy személyben felelőssé a háború kirobbanásáért(!?!?). Az ellenzék vezető politikusai szorgalmazták katonák és fegyverek küldését az ukránoknak. Ez volt a háborús satu egyik fele. A másik fele Ukrajnából és Brüsszelből nyomta/nyomja a kormányt, azon keresztül pedig a magyarokat. Az ukrán nagykövet asszony és Zelenszkij ukrán elnök is nyíltan negatívan minősítette a magyar kormányt, a választások eredményét. Brüsszel pedig olyan Oroszország elleni szankciókba akarja belekényszeríteni hazánkat (is), amely a puszta létünket fenyegeti. Orosz gáz és olaj nélkül vége a magyar iparnak, mezőgazdaságnak, munkahelyek szűnnek meg, nincs fűtés, nincs tankolás, a láncreakció végén pedig nincs elegendő élelmiszer. Miként Orbán Viktor fogalmazott: az energiahordozókat is érintő szankciós csomag (zárjuk el a gázt és csatlakozzunk az olajembargóhoz) atombomba a magyar gazdaságra.
Ráadásul mára világossá vált, hogy az oroszok a piaci törvényszerűségeknek megfelelően, összességében nyernek az unió szankciós politikájával. Zelenszkij és az Ursula von der Leyen-féle bürokraták mindeközben ránk kenik az ukránok vérét, és ökölrázva követelik, hogy daráljuk be magunkat egy tőlünk teljesen független háborús konfliktusba.
Félreértés ne essék: a szívem szakad meg halott katonák, férjüket, fiukat vesztett asszonyok, édesapjuk hiányát feldogozni nem tudó gyermekek láttán. Most akkor gonosz vagyok, ha nem akarom, hogy a saját családom, a barátaim, a nemzetem, a hazám is pillanatok alatt elvérezzen? Ha nem akarom, hogy a fiamat, a férjemet katonának vigyék, ha nem akarom a kollektív nyomorgást, a fázást, az éhezést? Mert ez lenne a vége! Nem elég, hogy befogadunk és ellátunk Ukrajnából több, mint 600ezer menekültet? Hogy humanitárius segélyszállítmányokat küldünk? Hogy felajánljuk a béketárgyalások helyszínéül Budapestet? Hogy a miniszterelnökünk a pápával közösen sürgeti a békét? Miként Gyurcsány Ferenc írja: „szar alakok” vagyunk „csak ennyivel”?
Ebből elég! Elég, hogy a bűntudat kommandó a lelkünk legmélyét rágva apellál az egyébként fontos szociális alapértékeinkre: az együttérzésre, a toleranciára, a részvétre. Elég abból, hogy keresztényi óvó védő reflexeinket ellenünk, végső soron Európa bomlasztására használja fel. Nem kérünk többé az Ursula von der Leyen-félék „leckéiből”. Európaiak vagyunk, nem hülyék.
Forrás:
László Csobay
vk.com
