Amerikai elemzők szerint borzalmas világ jön: vakon lépkedünk felé
Az Egyesült Államok két nagy pártja képtelen egyetérteni abban, milyen irányt vegyen az ország külpolitikája, vakok és süketek arra, hogy a világ halad a geopolitikai káosz felé.
Az amerikai demokrácia önmagát emészti fel.
Az USA két nagy pártjának politikai veszekedése, a külpolitika alárendelése belpolitikai pártérdekeiknek aláássa a világ vezető hatalmának külpolitikáját – kezdi elemzését Edward Luce, a Financial Times (FT) Egyesült Államokkal foglalkozó publicistája.
Az 1950-es években az a kérdés foglalkoztatta az amerikai közéletet, hogy melyik nagy párt veszítette el Kínát, azaz ki a hibás azért, hogy az ázsiai óriás (akkor még) a Szovjetunió (az oroszok) vezette kommunista blokkhoz csatlakozott? Mára azonban fordult a kocka.
Ma arról folyik a vita, hogy Oroszország vagy Kína veszítette el Amerikát, azaz a két nagy rivális közül melyik fordult erőteljesebben szembe az USA-val. A két nagy párt csak abban ért egyet, hogy valamelyikük kívülről tetszés szerint manipulálja az ország belső politikai viszonyait. Kibékíthetetlen ellentét van azonban köztük az ügyben, hogy melyik. Kínát Donald Trump elnök és a republikánusok tartják Amerika első számú ellenségének, Oroszországot a demokraták.
Az utóbbiak meg vannak győződve arról, hogy Trump összejátszott az oroszokkal annak ércekében, hogy elnökké válasszák, Trump azt állítja, hogy a kínaiak ellenfelét, a demokrata Hillary Clintont támogatták a 2016-os elnökválasztási kampányban. E két nézetben csak egy a közös: mindkettő lényege, hogy az az USA politikai elitje – amelyet vagy az egyik, vagy a másik oldalról, vagy mindkettőről manipulálnak – elveszti befolyását a nemzeti érdek meghatározására.
Ebből aztán hasznot húzhatnak az ország ellenfelei, míg szövetségesei csak azt látják, hogy Amerika önmagát emészti fel kibékíthetetlen ellentéteiben. Hol vannak már a boldog hidegháborús idők, amikor a nyugati blokk országai egyetértettek abban, hogy a Szovjetunió az a hatalom, amely az igazi veszélyt jelenti számukra, és csak abban volt vita köztük, hogy éppen milyen taktikával szorítsák vissza.
Mike Pence alelnök nemrégiben új hidegháborút hirdetett Kína ellen. Beszéde az FT publicistája szerint kétszeresen is sokkoló volt. Miközben jelentős változást hirdetett az USA külpolitikájában a belpolitikában visszhangtalan maradt. A demokraták oda se bagóztak rá. Pence azt állította, hogy az oroszok beavatkozása az elnökválasztásba semmi ahhoz képest a veszélyhez képest, amit Kína jelent. Különben is Peking ki akarja billenteni Trumpot az elnöki székből.
Ugyanakkor az eredeti hidegháborúval szemben Pence nem adott stratégiát a Kína elleni fellépésre. Valójában csak azt akarta, hogy a nagyobb veszedelemmel elterelje a figyelmet az elnökválasztás eltorzításával kapcsolatos demokrata vádakról. De a másik párt sem mentes a rövidlátástól, ami gyorsan kiderült.
Bernie Sanders, a demokraták egyik potenciális 2020-as elnökjelöltje szintén külpolitikai témájú beszédet tartott, amiben egyszer említette Kínát – pozitív példaként. Olyan országként beszélt az ázsiai óriásról, amellyel együtt kell működni a globális felmelegedés elleni küzdelemben. Oroszországot a világot fenyegető autoritárius hatalom mintapéldájaként írta le.
A Kínával szemen elnéző hozzáállás forrása az lehet, hogy a két előző demokrata elnök, Bill Clinton és Barack Obama azt hitte, az ázsiai ország gazdasági fejlődésével párhuzamosan liberalizálódni fog. A piacgazdaság nem tűri a központi irányítást – feltételezték, de nagyot tévedtek. Ennek semmi jele, sőt az ország kevésbé szabad ma, mint az 1990-es években, amikor a gazdasága a jelenleginek harmada volt. A demokraták azonban nem frissítették fel Kína-stratégiájukat. Hiába töredéke az oroszok gazdasági ereje a kínaiakénak, még mindig úgy látják, Vlagyimir Putyin orosz elnök jelenti a fő veszélyt, aki hackerei segítségével kezében tartja az amerikai politikát.
A nagkérdés az: kialakulhat-e egy összefüggő külpolitika ebből a zűrzavarból? – írja az FT szakszerzője. Amerika holdkórosként sétál bele az irtózatos geopolitikai bizonytalanságba, mert nem tudja eldönteni, hogyan kezelje két nagy riválisát. Nincs külpolitikai doktrínája. Luce szerint Trumpnak egy dologban igaza van: Kína jelenti a nagyobb stratégiai fenyegetést, ám ötletes sincs arra, hogyan lépjen fel ezzel szemben.
Ahelyett, hogy erősítené az USA szövetségi rendszerét Kína féken tartása érdekében, harcot kezd olyan alapvető szövetségeseivel szemben, mit Kanada vagy Japán és visszavonta országát a Trans-Pacific Partnership szabadkereskedelmi megállapodásból, amelyből, hogy, hogy nem éppen Kína hiányzott volna. Más szóval feladja a legjobb módszert, a multilaterális nyomásgyakorlást, amivel rábírhatná a pekingi vezetést, hogy illeszkedjen be az USA vezette világrendszerbe.
Trump elidegenítette Indiát, amely az elmúlt időszakig természetes szövetségesének tekintette az USA-t az Ázsiában egyre erősebbé váló kínai befolyással szemben. India az oroszoktól vett rakétarendszert és tőlük vásárol hat atomreaktort, továbbá visszavonta erőit a közös amerikai-japán-ausztrál hadgyakorlatból.
A végeredmény a következő: Oroszország és Kína közelebb került egymáshoz, India távolodik Amerikai vonzáskörétől, az USA befelé fordul. Ahelyett, hogy közösen keresnék a világ hatalmai a több központú globális rendszer irányításának lehetőségeit, az Egyesült Államokban belpolitikai püfölőzsákot csinálnak Kínából és Oroszországból. Visszautalva a cikk kezdetére, miszerint ki vesztette el Amerikát azt látjuk, hogy az amerikai demokrácia veszti el a talajt a lába alól.
Forrás: napi.hu
