Ami Iránban történik, arra még nem volt példa
A legkomolyabb tüntetések kezdődtek Iránban, és hat nap alatt már több mint húsz városra terjedtek át. Az eddig legalább 22 halálos áldozatot követelő tiltakozások első körben az élelmiszer- és üzemanyagárak gyors emelkedése miatt indultak, és így Haszán Róháni elnök és kormánya ellen szóltak. Ám azóta már van, ahol a kormány felett álló konzervatív vallási elit elleni tiltakozásokba is átcsaptak, míg a legfelsőbb vezető külföldi provokációról beszél.
Csak Teheránban több száz tüntetőt vettek őrizetbe az elmúlt napokban, és a befolyásos Forradalmi Gárda azzal fenyegetett, hogy akár halálra is ítélhetik őket. Azt nem tudni, hogy más városokban mennyi embert foghattak el, de a belügyminisztérium szerint a többségük 25 évnél fiatalabb. A hatóságok azt állítják, hogy csak akkor vetettek be erőszakot, ha a tüntetők kormányzati intézményeket, vagy például rendőrőrsöket támadtak meg, de minden nap újabb áldozatai vannak a tüntetéseknek. Az állami média szerint a Forradalmi Gárda egyik tagja és egy rendőr is meghalt a demonstrációk közben. Pontos számokat nem tudni, de ezek a feltehetően több ezres tüntetések nem mérhetők a 2009-es elnökválasztás utániakhoz, amikor a reformista oldal csalást kiáltott, és több mint egymillió embert tudott utcára hívni, mielőtt a hatóságok végül elfojtották a megmozdulásokat. Azonban több szempontból nem nagyon volt még példa ilyen tüntetésekre Iránban, és ezért nem is tudni, mire futhatnak ki. tüntetések eleinte gazdasági problémák és a mindent átható korrupció miatt indultak meg. Ennek fényében önellentmondásnak tűnhet, de igaz, hogy a számok alapján az iráni gazdaság állapota jelentősen javult az utóbbi néhány évben. A valódi probléma az, hogy ebből a köznép meglehetősen keveset érzékelt, sőt: a jelenlegi gazdaságpolitika pont hogy drágábbá, és emiatt nehezebbé tette a mindennapokat. Másfelől a 2015-ös atommegállapodás nem hozta el azt a gyors fellendülést, amelyet az emberek vártak, és amelyet egyébként Róháni is beígért nekik.
A megállapodás értelmében sok olyan nemzetközi gazdasági szankciót feloldottak, amelyek a korábbi években gúzsba kötötték Irán gazdaságát: például jelentősen korlátozva volt az olajexport, külföldi cégek nem nagyon fektethettek be arrafelé (és nem is nagyon akartak), míg az iráni cégek nagy része ki volt zárva a nemzetközi pénzügyi rendszerből. Emiatt 2013-ban, amikor Róháni hatalomra jutott, Irán még recesszióban volt, az infláció 35-40 százalék körül mozgott, rengeteg alapvető termékből hiány volt.
Ehhez képest manapság a szankciók feloldása miatt a növekedés meglódult, a külföldi befektetések óvatosan ugyan, de beindultak, az infláció 10 százalékra csökkent, az olajexport felfutott, ráadásul az olaj világpiaci ára is megnőtt. A mindennapokban azonban nem érződik az olajbumm: a munkanélküliség érdemben nem változott az utóbbi években, a hivatalos adatok szerint is 12,4 százalék, de a valóságban vélhetően ennél jóval magasabb. Főleg a fiatalok körében: itt még a hivatalos számok is a 30 százalékot közelítik. Évente közel egymillió fiatal lép be az iráni munkaerő-piacra, nagy részük egyetemi oklevéllel a kezében; a gazdaság viszont még csak megközelítőleg sem képes ennyi új munkahelyet kitermelni, főleg nem olyanokat, amelyekre a képzett fiatalok vágynak. Az pedig különösen nehezen érinti a lakosságot, hogy miközben a gazdaság általános helyzete még mindig legfeljebb gyenge közepes, a kormány folyamatosan csökkenti az alanyi jogon járó támogatások körét. Ennek az egyik oka, hogy a közpénzügyek stabilitása a kormány szerint a külföldiek befektetési kedvét is növelheti, ami miatt több pénz jöhet az országba. Másrészt korábban általában pont a fegyelmezetlen költségvetési politika, más szóval a meggondolatlan osztogatás sodorta bajba Iránt: Róháni elődje, a keményvonalas Mahmúd Ahmedinezsád nemcsak Amerika-ellenes kirohanásai miatt volt népszerű, hanem mert kormánya ugyan nem túl magas összegű, de fontos támogatásokkal tartotta fent az alsóbb vagyoni rétegeket és a középosztályt.
Róháni viszont megpróbálta megfogni a kiadásokat és növelni a bevételeket, amivel természetesen sokan nem jártak jól. Az alanyi jogon járó támogatások 2018-ra tervezett további visszavágása 30 millió embert, a lakosság több mint harmadát érinti; miközben az üzemanyag-árakat 50 százalékkal akarják emelni. Pont a tüntetések kirobbanása előtti időszakban drágult meg hirtelen a a tojás és a szárnyashús is, a 40 százalékos áramelkedés (amit a kormány szerint a madárinfluenza veszélye miatti tömeges vágások okoztak) tovább fokozta a gazdasági helyzettel kapcsolatos, gyülemlő elégedetlenséget.
A közhangulatnak az sem tett jót, hogy miközben a támogatásokat megvágják, a benzinárakat meg növelik, a nagy takarékosság szinte teljesen elkerülte a befolyásos vallási és katonai szerveket. A helyi közösségi médiában nagyot ment, hogy Mohammad Taki Mezbah-Jazdi radikálisan konzervatív vallási vezető 280 milliárd iráni riálos, azaz mintegy 2 milliárd forintos állami támogatást kap jövőre; nyolcszor annyit, mint tíz évvel ezelőtt. De hasonló a helyzet az állam csecsén lógó világi szervezetekkel is: az utóbbi évtizedekben teljesen alap volt, hogy az állami büdzsé egy jelentős része a forradalom barátainak zsebeibe vándorol, és ez a költés politikailag szinte érinthetetlen. Részben ezért is van harapófogóban Róháni: ha a tüntetők követeléseinek engedve elkezdene vágni az elitnek jutó támogatásokból, azzal nagyon gyorsan nagyon sok befolyásos ellenséget szerezne.
Bár ezeknek a döntéseket eleve meg sem hozhatná, hiszen az iráni állami pénzügyek egy jelentős részét nem is a kormány és az elnök, hanem Ali Hamenei ajatollah, illetve a Forradalmi Gárda irányítja. A korrupció és az urámbátyám világ nemcsak az állam legfelsőbb szintjein kézzelfogható, valójában a rendszer egyik legfontosabb alkotóeleme. Az iráni állam a gazdaság szinte minden ágában jelen van, és ha a nagy állami jelenlét alacsony közalkalmazotti bérekkel és egy alapvetően keményvonalas rezsimmel párosul, akkor természetesen óhatatlanul is kialakul a hivatali és üzleti segítségnek az a pénzért megvehető formája, amit Magyarországon vélhetően mindenki jól ismer. A Transparency International szerint Irán a világ legkorruptabb országai között van, a 176-ból a 131. helyet érték el (ezen a listán Magyarország az 57.). Az államszervezetet átitató korrupcióról egyébként gyakran még Róháni és maga az ajatollah is panaszkodik, de a tüntetők is tudják, hogy a fejétől bűzlik a hal, illetve hogy a korrupcióellenes szöveg általában csak politikai és gazdasági érdekcsoportharcokat takar.
Az utóbbi időben az is félelmet keltett sokakban, hogy a hatóságok elkezdték rendbe tenni az iráni pénzügyi rendszert, amelynek nagyjából negyedét elvben illegális, különböző vallási és katonai csoportokhoz köthető, nem hivatalos bankok adják. Az elmúlt évtizedben ezeknek a száma jelentősen megnőtt, irániak milliói tartják náluk megtakarításaikat. Most sokan megijedtek: a kormány növekvő szigora miatt sokan örökre elveszíthetik a pénzüket, a kormány pedig nem tűnik valami segítőkésznek és megértőnek az ő helyzetükkel szemben.
ránban a hatalom végső soron belpolitikai és külpolitikai kérdésekben is a választott elnök személyétől függetlenül a legfelsőbb vezető, Ali Hamenei ajatollah és a vallási vezetés kezében van. Így mindenki a rendszer keretein belül számít reformernek, mérsékeltnek vagy pedig konzervatívnak. A mérsékelt Róhánit 2013-ban a reformerek támogatásával választották meg először, tavaly májusban pedig 57 százalékot szerezve tudott újrázni a konzervatívok jelöltjével szemben.
Az is paradox helyzetet teremt, hogy Róháni és a vallási konzervatívok is eszközként is tekinthetnek a megmozdulásokra. Az elnök azzal számolhat például, hogy ezekre hivatkozva még több reformot csikarhat ki a keményvonalasokkal szemben, utóbbiak viszont annak bizonyítékaként lobogtathatják a tüntetéseket, hogy Róháni nem képes fenntartani a rendet. Ezt a belső szembenállást jól mutatja, hogy kezdetben voltak olyan vélemények is, hogy kezdetben a megmozdulások a Róhánival szembenálló keményvonalas konzervatívoknak sem nagyon voltak ellenére, és arra számítottak, hogy majd gyengülnek az elnök pozíciói.
Azonban az elején főként gazdasági elégedetlenségből induló tüntetéseken azóta már a vallási vezetést és magát Hameneit bírálták nyilvánosan, ami korábban nem volt jellemző. „Ilyen nem történt meg 2009-ben” – mondta Nic Robertson, a CNN tudósítója. „Halál a diktátorra!”, „Nem akarunk Iszlám Köztársaságot!” – lehetett hallani a neten terjedő videókon. Az állami médiában korlátozottan jelentek meg információk a tüntetésekről, de a tiltakozók a közösségi médiában szerveződtek, és osztottak meg képeket, videókat. Ezért a hatóságok ideiglenesen letiltották a hozzáférést az Instagramhoz és a Telegramhoz. A CBC szerint a 80 millió lakosú országban már 48 millió okostelefont használnak, miközben ez évekkel ezelőtt még csak néhány millió volt.
A szabadságjogok, vagy a nőknek követelt egyenlő jogok mellett több tüntető azt is számonkérte, hogy a kialakult gazdasági helyzetben miért költ Irán rengeteg pénzt arra, hogy beavatkozzon regionális konfliktusokba. A szunnita országok vezetőjeként megjelenő Szaúd-Arábiával szembeni síita erőközpontként Irán komolyan növelte befolyását az elmúlt években Irakban, Szíriában, és a Hezbollahon keresztül Libanonban is, miközben a jemeni polgárháborúban a síita húszi felkelők mögött is ott áll. Irán részben az iszlám vallásháborús törésvonalait használta ki, amikor mindenhol felkarolta a síita felekezethez tartozó rezsimeket, mozgalmakat és milíciákat.
A tüntetések abból a szempontból is újszerűek, hogy az iráni reformisták sem teljesen tudták még eldönteni, hogyan viszonyuljanak a megmozdulásokhoz. Miközben 2009-ben a konzervatívokkal szembenálló elnökjelöltek, Mir Huszein Múszavi és Mehdi Karúbi is újraszámolást követelve hívták utcára az embereket, ezúttal semmilyen ehhez hasonló szervezettségnek nincs jele. Úgy tűnik, hogy 2009-es Zöld Mozgalom prominenseinek többsége szimpatizál ugyan a tüntetőkkel, de egyelőre nagyrészt tartják is a távolságot velük szemben.
Az elmúlt napok tüntetései kifejezetten hevesek voltak, de az elérhető források szerint az egyes városokban egyszerre több ezren vonulhattak utcára. Pontos számokat ugyanakkor nem tudni. Voltak tiltakozások már a fővárosban is, de ott sem volt mérhető a tömeg a 2009-es megmozdulásokhoz. Az is különbség még, hogy míg akkor főként a városi, középosztálybeli rétegek táplálták a tiltakozásokat, most az ország szegényebb részeiből indultak ki a megmozdulások.
Szombaton volt kormány melletti demonstráció is Teheránban, Róháni pedig három nappal a tüntetések kezdete után, vasárnap este szólalt meg az állami tévében, ahol azt ígérte, hogy a békés tüntetéseket engedni fogják. Bármilyen törvénytelenséget, vandalizmust viszont megbüntetnek, és nem fogják hagyni, hogy a közvagyont megrongálják. Óvatosan próbált lavírozni, a tüntetéseket lehetőségnek, nem fenyegetésnek nevezte, és elismerte, hogy megvan az oka a gazdasági elégedetlenségnek. Szerinte azonban a tüntetők kisebbségben vannak. Ali Hamenei ajatollah aztán kedden „Irán ellenségeit” vádolta azzal, hogy pénzt, fegyvert, politikai és hírszerzési eszközöket nem sajnálva próbálnak zavart kelteni Iránban, és ők provokálják a teheráni vezetést. Konkrét országokat nem nevezett meg, de nem sokkal korábban a legfelsőbb nemzetbiztonsági tanács titkára az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát és Szaúd-Arábiát név szerint is megvádolta, és a szunnita riválist ellenlépésekkel fenyegette meg. Az iráni hatóságok külföldi, köztük amerikai és szaúdi száműzetésben élő ellenforradalmi és ellenzéki csoportokat is okoltak a kialakult helyzetért. Az iráni vezetés szópárbajozott Donald Trump amerikai elnökkel is, aki egész Twitter-áradatot indított az elmúlt napokban. A korábban többször is az iráni atomalku felmondásával fenyegetőző Trump egyik közel-keleti fókuszpontjának Irán megfékezését tartják, és eddig is nagyon keményen fogalmazott a perzsa állammal szemben, amit az ENSZ-ben tartott beszédében is újra latorállamnak minősített. Most több tweetben is kiállt a tüntetők mellett, és „A világ figyel!”, „Az elnyomó rezsimek nem tarthatnak örökké”-től eljutott odáig, hogy nagybetűs változást sürgetett Iránban. Az EU ennél jóval visszafogottabban jelezte, hogy kapcsolatban áll az iráni hatóságokkal, és azt akarja, hogy garantálják a békés tüntetéshez való jogot. A 2009-es tüntetéseket végül erővel számolták fel, legalább 30 ember meghalt, ezreket vettek őrizetbe. Az akkori tiltakozási hullám azonban hónapokig tartott, míg a mostani egyelőre hat napja kezdődött, és még nem látszik, mivé nőheti ki magát. A tüntetők sem feltétlenül képeznek egységes tábort, a haragon és elkeseredettségen túl eddig nincs valamiféle tágabb idológiai pillére a megmozdulásoknak. De az iráni elit megosztottsága miatt is nehéz látni, hogy mi lesz a végkimenetele a tüntetéshullámnak.
Egyelőre az biztosan látszik, hogy Donald Trump hiába vádolja folyton Teheránt a 2015-ös atommegállapodás kijátszásával, valójában egyelőre annyira nem jött be a paktum Iránnak: két és fél éve még az volt a remény (és egyúttal egyes nyugati és izraeli körökben a félelem) forrása, hogy ha feloldják a nemzetközi szankciókat, Irán gazdasága azonnal szárnyalni kezd majd. Azóta kiderült, hogy ehhez azért jóval több kellene az olajexport felfuttatásánál: az iráni gazdaság ugyanúgy nehéz helyzetben van, mint a szankciók bevezetése előtt is volt.
Forrás: index.hu
