Az új politikai trend: káromkodás felsőfokon – íme a legemlékezetesebbek
A 21. századra a trágár beszéd szerves és elválaszthatatlan részévé vált a magyar politikai közbeszédnek. Amin a közvélemény húsz éve még felháborodott volna, az napjainkra totálisan megszokottá vált.
A goebbels-i retorikával előadott b_zizás és g_cizés mára épp olyan kiemelt helyet foglal el a politikusok verbális arzenáljában, mint egy jóízű cigányozás, esetleg románozás vagy újabban migránsozás. De vajon miért káromkodva mocskolódnak bölcs honatyáink? Mik voltak a legemlékezetesebb k_rvaanyázások a magyar közéletben?
Egyáltalán: miért jó káromkodni? Káromkodás-ügyi kitekintő következik. Szerző: Varga D. Máté
Sigmund Freud civilizációs vívmányként tekintett a csúnya beszédre. Társadalomfejlődési lépcsőfokként tekintett arra a pontra, amikor az ember, ahelyett, hogy bunkósbottal verte volna agyon a másikat, inkább szitkozódva küldte el a fenébe.
Napjainkban már árnyaltabban látják ezt a kutatók, viszont abban egyetértenek, hogy a káromkodás kiváló feszültségcsökkentő, jó hatással van a keringésre, endorfint szabadít fel az agyban, illetve még a fájdalomérzetet is csökkenti. K_rva jó, nem?
Sokáig állt az a közvélekedés, miszerint a káromkodás alacsony intelligenciájú, modortalan emberek sajátja, így aki magára valamit is ad, az mindig szépen beszél. Azóta kiderült, hogy bizony a magas intelligencia-hányadossal rendelkező emberek is előszeretettel beszélnek csúnyán.
Sőt, a kutatások szerint a gyakori szitkozódás az impulzivitás, az extrovertáltság, a nyitottság és az őszinteség indikátora is lehet – persze IQ-teszt eredménytől függetlenül.
Ha már az őszinteségnél tartunk, talán nem véletlen, hogy a felmérések szerint Egyesült Államokban a legutóbbi választási kampány során a sokszor trágárul beszélő Donald Trumpot sokkal őszintébbnek tartották a választók, mint a tiszta beszédű Hillary Clintont.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a káromkodás egyidős az emberiséggel, ráadásul talán az egyik legdemokratikusabb nyelvi eszköztár. Nincs tekintettel nemre, korra, rangra, társadalmi osztályra: mindenki káromkodik. Az már persze más kérdés, hogy a mindenkori hatalom hogyan viszonyult ehhez a történelem során. A középkorban az egyház tűzzel-vassal üldözte a csúnya beszédet, volt is rá oka, hiszen az istenkáromlás az egyik főbenjáró vétségnek számít a Biblia szerint.
Ráadásul az akkori hiedelmek szerint az átkok, rontások és istenkáromlások égi büntetéssel járnak – jobb inkább nem packázni. Így a káromkodásért – súlyosságától függően – botozás, nyelvkitépés, megvesszőzés, sőt akár halál is járhatott.
No, de a középkortól a káromkodáson kívül még egy dolog nem áll messze: ez pedig a képmutatás. Pázmány Péter például már-már Bayer Zsolt-szintű nyelvi leleménnyel küldte el a protestánsokat a fenébe:
A protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm – mondta az esztergomi érsek. Továbbá, “szemtelen ördög”, “k_rva”, “genyetség” is a repertoárjába tartozott a köztiszteletben álló egyházatyának. A református oldalról pedig Juhász Péter püspöknek sem kellett a szomszédba mennie egy kis trágárságért, hiszen szifiliszes prédikátornak festette le a római pápát, amit “szűz k_rváktól”, azaz az apácáktól kapott el. Nem rossz, nem rossz.
“Egyszer káromkodtam a gyógyszertárba, jó volt, de a médiába még jobb orrba-szájba”
A fenti sor a Belga zenekar Egy-két-há című, szívet melengetően ordenáré nyelvezetű számában hangzik el. Anélkül, hogy a dal elemzésébe bonyolódnék, azt hiszem, ez a sor kiválóan jelzi a huszonegyedik században végbement trágárság-beli evolúciós ugrást.
Míg nyolcvan évvel ezelőtt a “damn” (átkozott) szócskáért ötezer dollárra büntették az Elfújta a szél producereit, addig mára megszűntek a határok. A tömegkultúra megjelenésével, a trash-televíziózással, az internet térnyerésével a közbeszéd is látványos változásokon ment keresztül.
Erre a megváltozott korszellemre reagált a politika is. Míg az uszítás, a hergelés, a dehumanizáló beszédmód már Joseph Goebbels óta ismert a nyugati politikatörténet számára, a nyílt színű káromkodás viszonylag új jelenségnek számít. Ahogy a politikában a forma veszi át a szerepet a tartalom rovására, úgy változik meg a nyelvezet is.
A káromkodás, a trágár beszédmód és rendíthetetlen “ismételgetés” potenciálisan szavazatokat hozhat. Hogy miért? Az egyik oka pont a korábban említett pszichológiai összefüggésre vezethető vissza, miszerint az emberek nagyobb eséllyel látnak őszinteséget a profánság mögött, főleg, ha az rendszerellenes vagy éppen populista üzenetekkel párosul.
Izgalmasabb, impulzívabb egy trágár, de lelkes beszéd, mint a kígyónyelvű, finomkodó gyűlöletkeltés. A másik ok marketingkommunikációs megfejtésben keresendő, miszerint trágárul, válogatás nélkül, közérthető módon való sulykolás egyszerűen működik.
A tömegek kajálják. Soros-terv! Migránsok! Huszonhárom-millió román! Ismerős, ugye?
“Elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon!”
A rendszerváltás utáni honi politikatörténet talán legemlékezetesebb káromkodása Gyurcsány Ferenc nevéhez fűződik. A volt miniszterelnök Balatonőszödön elmondott beszédének fentebb idézet szelete, a k_rvaországozással egyetemben azóta popkulturális jelentőségűvé nemesült, vagy aljasult – ezt mindenki döntse el maga.
Skandálták tüntetésektől kezdve focimeccseken át mindenhol. Születtek belőle remixek, viccek, sőt, Dézsy Zoltán NKA-támogatásból filmnek ugyan nehezen nevezhető, mozgókép formátumú, szereplőkkel előadott zendülést is készített az őszödi beszédtől megihletve, Elment az öszöd címmel.
Ami az Egyesült Államokban Donald Trump a Twitternek, az Magyarországon a “dajcstomi” nicknév alatt twittelő Deutsch Tamás. Bejegyzései trágárságára még a The Economist nevű brit lap is felfigyelt. Gyurcsányról például így írt “dajcstomi”:
Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú örültek. Vannak irtózatos g_cik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.
De például a magyar demokrácia állapotával kapcsolatos aggodalmait kifejező egykori amerikai külügyi tisztviselőről is igen jellegzetes módon twittelt Deutsch: “Ki a fasz az a Thomas Melia? Minek kell naponta adnunk a sz_rnak egy pofont?” Az eset szépséghibája, hogy később kiderült az illető úriemberről, a kilencvenes években pont a Fideszt segítette.
Egy dolog biztosan közös az őszi önkormányzati választásokon induló főpolgármester-jelöltekben: szeretnek káromkodni. Kezdjük rögtön a jelenlegi főpolgármesterrel, Tarlós Istvánnal, aki még 2008-ban fővárosi Fidesz frakcióvezetőként “k_rvaanyázott” egy jóízűt, illetve néhány évvel korábban óbudai polgármesterként fenyegette meg szemüvege leverésével Szénási János, akkori MDF-es képviselőt.
Karácsony Gergely, egykori miniszterelnök-jelölt, jelenlegi főpolgármester-jelöltről szivárgott ki egy hangfelvétel a 2018-as kampány során, melyben “a f_szért hagytam magam rábeszélni” hangzik a politikus szájából, a miniszterelnök-jelöltségére hivatkozva.
A főpolgármester-jelöltek közül káromkodásban egyértelműen Puzsér Róbert viszi pálmát.
Idézni is nehéz tőle, hiszen annyira sokat káromkodik a nyilvánosságban, mint kevés közszereplő. A civil jelölt úgy fogalmazott, hogy vissza akarja hozni a politikai rock ‘n’ rollt, mert a jelenlegi “liftzene” jellegű politikai kommunikáció nem szólít meg senkit.
Puzsér láthatóan nem riad meg a prüdériától, a tőle megszokott vehemenciával és lelkesedéssel érvel a káromkodás létjogosultsága mellett.
Emlékezeteset alakított Molnár Gyula, amikor „Hol a f_szomban van a Lakos? Tele van a tököm b_szd meg, hogy mindig eljátssza ezt az izét. Ja, nem értettem mi a f_sz van. Nem, a Lakosra, az előterjesztőre, b_szd meg, mert a f_szkalap így szórakozik b_szd meg” – mondatorkánnal méltatlankodott Lakos Imre késése okán az egykori XI. kerületi polgármester.
“A k_rva anyádat, ba_dmeg” – így anyázta Borbély Lénárd, fideszes képviselőt az egykori jobbikos Gaudi-Nagy Tamás, aki később azzal védekezett, hogy valójában elvont értelemben küldte csak el a k_rva anyjába kollégáját, nem is neki címezte. A legszórakoztatóbb talán Alvincz József esete, aki 2004-ben egy gyerekeknek rendezett rajzversenyen “k_rva kommunistázott” – részegen. Ő később visszaadta a mandátumát.
Talán az őszödi beszéd mellett a másik legemlékezetesebb közéleti trágárkodás a G-nap szülte Simicska-féle “g_cizés”. Miután Orbán Viktor miniszterelnök és az egykori fideszes oligarcha kapcsolata megromlott több hírportálnak is kijelentette, hogy “Orbán Viktor egy g_ci”. Kettejük összetűzése a Simicska-Orbán konfliktus néven vált ismertté, majd vezetett nyílt politikai és médiaháborúhoz, melyet végül Simicska Lajos elveszített, médiaérdekeltségeit feladta és kiszállt a politikaformálásból.
Az O1G-ből trendi marketing termék lett. Az először 2017-ben feltűnt szimbólum végül a 2018-as decemberi tüntetéshullám hatására tett szert országos ismertségre. Sokan a Facebook-profilképükön használták, de készült belőle mézeskalács, punkdal, póló, graffiti, járdafelirat, transzparens, kitűző, de a téli hónapokban a hóba vizelt O1G-vel is viszonylag gyakran lehetett találkozni.
Az új mémet rengeteg közszereplő is használta, sőt, olyan külföldi politikusok is, mint Guy Verhofstadt, az ALDE európai parlamenti frakciójának vezetője.
Születtek természetesen további értelmezések is, mint például a NER-kompatibilis “Orbán egy géniusz” vagy a Lukácsi Katalin-féle, kissé bugyuta “Only One God”. Bayer Zsolt pedig felvetette, ha az ellenzékiek gyalázkodhatnak, akkor bizony a “Hadházy g_ci, Szél Detti nyeli” is megállja a helyét.
A Nagy Blanka-jelenség
A 2018-as tüntetések másik szenzációja Nagy Blanka, diáktüntető volt, aki válogatott g_cizések közepette küldte el az egész NER-elitet az anyjába. A tizennyolcéves lány beszédére reagálva a hatalom el is vesztette a fejét, hirtelen – talán ijedtségből – az egész kormánypárti médiagépezet Nagy ellen fordult.
A “mérsékelt, keresztény-konzervatív” Bayer Zsolt például magából kikelve, a tőle megszokott ordenáré stílusban szidta a diáklányt. Nagy beszéde bejárta az egész magyar sajtót és talán pont a trágársága miatt volt annyira működőképes és tűnt ki az akkoriban elmondott, szürkébbnél-szürkébb beszédek sokaságából.
A fenti példákat egy dolog köti össze: a káromkodás. De vajon baj ez? A káromkodásnak van egy világos és egy sötét oldala. Az öncélúsága öli meg, viszont ügyesen használva képes nyomatékosítani, megvilágítani, színesíteni a mondandót. A hangsúlynak viszont a tartalmon kell lennie, nem pedig a formán. Érdemes viszont kellő mértékletességgel, bölcsességgel és felelősséggel tekinteni a korra, amiben már szabadon lehetünk akár közönségesek is, hiszen ez is a nyelvünk részét alkotja. A közbeszéddel pedig nem biztos, hogy a néhány “b_zdmeg” vagy “g_ci” a baj. A probléma valahol sokkal mélyebben van annál.
