Kultúra

Csernobil – egy iszonyatosan nyomasztó sorozat, de mennyi igaz belőle?

Hirdetés

A most véget érő sorozatnak még Nobel-díjas forrása is van, és többnyire hűen idézi fel az 1986-os tragédiákat, ráadásul a színészek is nagyon hasonlítanak az általuk megszemélyesített figurákra.

A sorozat azonban nem mindig követi a valóságot.

Mi a helyzet az atomerőműbe zuhanó helikopterrel? És mi lett a búvárokkal, akik alámerültek a radioaktív vízbe? Megnéztük, hogy mi igaz és mi valódi.

Majdnem olyan, mintha dokumentumfilm lenne. Nyilván ezért is vált az elmúlt időszak legnépszerűbb sorozatává az HBO és a Sky produkciója, a Csernobil. És a kedd esti befejezés után ezért is érdemes megnézni, mennyire felel meg a valóságnak a film (a legtöbb helyen nagyon), és hol csavartak a történeten (néhány helyen egy kicsit).

A történelmi hűséggel talán a forgatókönyvíró, Craig Mazin kiegyensúlyozottsága miatt sincs nagy baj. Ő egyrészt atomerőmű-párti, mert úgy véli, hogy nukleáris energia nélkül nem lehet felvenni a harcot a klímaváltozással – másrészt azzal is tisztában van, hogy gondosan és tisztelettel kell bánni az atomenergiával, mert pusztító hatású lehet. Alapos kutatómunkája eredményeit persze össze kellett egyeztetnie a filmes dramaturgiával. Mégis állíthatjuk: Mazin az igazat mondja Csernobilról, legfeljebb nem mindig a valódit.

Hirdetés

A hatást erősíti, hogy a színészek többsége nagyon hasonlít arra, akit megszemélyesít – és egyébként még a jelmezek egy részét is korabeli szovjet szövetből varrták.

Ami stimmel:

Ljudmila és a tűzoltó

Tőle magától tudhatjuk, hogy férje, születendő gyermeke és saját maga tragédiája úgy történt, ahogyan a filmben látjuk, hiszen Ljudmila Ignatyenko az egyik tanú azok közül, akiket a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics megszólaltatott Csernobili ima című könyvében. A férjéhez, a halálosan beteg tűzoltóhoz a kórházakba terhesen is beszökő ifjú feleség filmbéli története helyenként majdnem szó szerint megegyezik a könyvvel. Az irodalmi interjúkötet amúgy is fontos forrás volt a forgatókönyvhöz. Felismerhetőek például a károk elhárításában tevékenykedő katonák és civilek (a „likvidátorok“) visszaemlékezéseiből átvett motívumok.

Szintén Alekszijevics a forrása annak a jelenetnek, amikor a mit sem sejtő környékbeliek a radioaktív pernye esőjében ámulva figyelik a hihetetlen színű fényjátékot. Ami a katasztrófa és a férje ápolása miatt is jókora sugáradagot kapó Ljudmilát illeti, az ő kislánya valóban súlyos betegen – májzsugorral és szívelégtelenséggel – született, és hamar meghalt. Inkább jelképesen, mint orvosilag értelmezhető azonban a filmben elhangzó kijelentés, amely szerint a magzat magába szívta a sugárzást, így mentette meg anyja életét. Néhány évvel ezelőtti hírek arról szóltak, hogy Ljudmila szerény körülmények között él Kijevben.

Robotok és emberek a tetőn

Az amúgy is dokumentumfilmre emlékeztető sorozat legélethűbb részei közé tartoznak a jelenetek, amikor emberek kézi erővel lapátolják a mintegy száztonnányi sugárzó törmeléket a reaktorépület tetejéről. Egy korabeli felvételen tartalékos katonák végzik ezt a munkát, a képeket a kárelhárítók egyik irányítója, Valerij Sztarodumov kommentálja. Tény az is, hogy a szovjeteknek nem volt alkalmas robotjuk erre a feladatra. Azt a néhány gépet, amelyet kipróbáltak – köztük egy átalakított holdjárót – hamar tönkretette a sugárzás vagy valamilyen baleset.

Hirdetés

A munkának nagyjából tíz százalékát lehett gépekkel végeztetni. Mivel politikai okokból nem kértek segítséget az Egyesült Államoktól, nem tudni, mi történt volna az amerikai robotokkal Csernobilban.

A tudatlanság és hanyagság az erőműben

A csernobili katasztrófa ismertebb körülményei közé tartozik, hogy kísérletet hajtottak végre, de rosszul készítették elő és közben is több hibát követtek el. Közrejátszott ebben ráadásul az is, hogy az egész atomerőműben senki sem akadt, aki el tudta volna képzelni, hogy ilyen robbanás megtörténhet, és ekkora sugárzás szabadulhat fel. Ennek egyik oka valóban az lehetett, ami a negyedik epizód egy fontos párbeszédében hangzik el: nagyon szűk szakmai és titkosszolgálati körökön kívül senki sem tudott egy 1975-ös, nagyon hasonló, de kisebb bajt okozó balesetről, amely egy leningrádi reaktorban történt.

Mivel politikai okokból erőltették az atomerőmű-építést, titokban tartották az érintett (RBMK típusú) reaktoroknak azokat a veszélyes tulajdonságait (ezeket a film tudós szereplői jól elmagyarázzák), amelyeknek ismerete esetleg meg is előzhette volna a csernobili tragédiát. A korabeli szovjet bürokrácia nehézkessége mellett ez a tudatlanság is közrejátszott abban, hogy késve tájékoztatták az ország vezetőit, ahogy abban is, hogy a kritikus első napokban jórészt védőfelszerelés nélkül hagyták dolgozni az embereket a következmények elhárításán, és elmulasztották a környékbeli lakosság kiürítését.

Ami azonban a tudományos nyomozást illeti, az valószínűleg nem volt annyira krimibe illő és nem húzódott olyan sokáig, mint a filmben. Legalábbis Adam Higginbotham brit író és újságíró, egy idei kiadású Csernobil-dokumentumkönyv szerzője úgy tudja, hogy két moszkvai szakértő a robbanás után hamar a helyszínre érkezett és kiderítette az okokat.

És ami nem stimmel:

Hirdetés
Hirdetés

A helikopterbaleset

A dramaturgia és a valóság konfliktusa a legerősebben talán a helikopterbaleset pillanataiban érhető tetten. A filmen azt látjuk, hogy a robbanás utáni második napon katonai helikopterek dobálják le a tűzoltásra szánt homokot és bórt. Egyikük a figyelmeztetés ellenére túl közel repül a nyitott, égő, sugárzó reaktorhoz. A gép meginog, majd a mélybe zuhan. A film azt sugallja, hogy a szerencsétlenség a sugárzás miatt következhetett be. Talán azért, mert – ahogyan később látjuk – még a robotok elektronikáját is megzavarja a sugárzás? Talán azért, mert a pilóta ennyire hirtelen lett rosszul? Magyarázatot már csak azért sem kapunk, mert a valóságban a baleset nem akkor és nem úgy következett be.

Hónapokkal később, októberben történt, az első védőburkolat (szarkofág) építése közben. Korabeli felvétel tanúsága szerint az MI-8 azért zuhant le, mert rotorja beleakadt egy daruba. Azt már Craig Mazin forgatókönyvíró egy nyilatkozatából lehet megtudni, hogy tényleg dramaturgiai okokból – a helikopterpilótákat fenyegető sugárveszély nyomatékosítására – másította meg a történteket.

A búvárok

A saját halálos ítéletüket írták alá, amikor pártutasításra ugyan, de önként jelentkeztek. Ezt sugallja a film arról a három bátor férfiről, aki a robbanás utáni napokban búvárruhában ereszkedett a reaktor aljánál a radioaktív vízbe, hogy kézzel kinyisson egy – távolról már nem vezérelhető – leeresztő szelepet. Ezzel megelőzték, hogy az összegyűlt hűtő-, illetve tűzoltó-vizet az elszabadult reaktor felforralja, és egy újabb gőzrobbanás az elsőnél is nagyobb károkat okozzon.

A hármak – Alekszej Ananyenko, Borisz Baranov és Valerij Beszpalov – sorsát a film függőben hagyja, és miután a sorozat egyik legmegrázóbb részében szörnyű halált hal több tűzoltó és erőművi dolgozó, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a búvárok is hasonló sorsra jutottak. Legalábbis addig, amíg az utolsó rész legvégén, amikor ismertetik a szereplők további sorsát, kiderül, hogy ketten még élnek.

Valóban: mindhárman kigyógyultak a sugárzás hatásából. Baranov 2005-ben, 65 évesen hunyt el szívinfarktus miatt. 2000-ben az erőmű munkatársaként nyilatkozott egy PR-videóban (mert ha valaki nem tudná, a csernobili atomerőmű fel nem robbant blokkjai közül az utolsót 2000-ig üzemeltették, ameddig Ukrajna nemzetközi segéllyel megtámogatva be nem zárta azt is). Ananyenko és Beszpalov legutóbb tavaly szerepelt a hírekben, amikor Porosenko ukrán elnöktől átvették sokadik kitüntetésüket (Baranovot unokája képviselte).

A bányászok

A film látványos jelenete, amikor bányászok ruhátlanul dolgoznak egy földalatti alagút építésén. A munkaterület az olvadozó reaktor alatt van, ezért szinte elviselhetetlen a forróság. A dramaturgiai túlzás jól érzékelteti a vállalkozás nehézségét, de – mint Adam Higginbotham, az említett Csernobil-könyv szerzője állítja – elég sok fotó és film maradt fenn, és mindegyiken felöltözve dolgoznak. Higginbotham azért is valószínűtlennek tartja a pucérkodást, mert anyaggyűjtés közben több résztvevővel beszélgetett, azok pedig sok őrült dologról számoltak be, de éppen erről nem. Az viszont valószínűleg jórészt igaz, amit Craig Mazin mond háttérmagyarázó podcastjában: „Önként vállalták, tisztességből és a közösség iránti felelősségből“.

A kémikus és az apparatcsik

A főszereplők közül Valerij Legaszov, a tudós és Borisz Scserbina, a politikus létező személyek, és felfogásuk, jellemük sincs eltorzítva a sorozatban, de szerepük a valóságban csekélyebb volt. A döntéseket nem kettesben hozták, ahogyan a forgatókönyv megköveteli, hanem sokkal inkább a filmben is többször látható népes párt- és kormánybizottságok határoztak.

Az igazi és a filmbeli Valerij Legaszov
© Wikipedia, HBO / Csernobil
A filmbeli és az igazi Borisz Scserbina
© Wikipedia, HBO / Csernobil

Legaszov már csak azért sem lehetett magányos hős, mert valójában nem reaktorszakértő volt, hanem szervetlen kémikusként egy rokonterület, a radiokémia képviselője. Csakúgy, mint a politikusok körében, a tudósok esetében is jóval többen működtek közre, mint ahány szereplő a filmbe belefért. E sok tudóst, illetve közülük is a bátrabbakat egyesíti egy személyben a fehérorosz Uljana Homjuk kitalált alakja. Mazin azért is nőbe gyúrta össze ezeket a szakértőket, mert az akkori Szovjetunióban több nő tevékenykedett mérnökként, matematikusként, mint sok más országban, és a csernobili katasztrófa körüli teendőkben is többen felbukkantak közülük.

A képzelet- és filmbeli Uljana Homjuk
© IMDb / Csernobil

És befejezésül: a befejezés

Ha nézőnek az az érzése, hogy az utolsó, ötödik epizódban a bírósági tárgyalás túlságosan hollywoodi hangulatú, akkor nem téved. Legaszov látványos tanúvallomása, amelyben önmagát is hazugsággal vádolja, és kimondja az igazságot a szovjet atomerőművekről – hát ez valóban nem hangzott el, mert a tudós a valóságban ott sem volt a tárgyaláson (egyébként Scserbina sem tanúskodott).

Egy eheti (a befejező rész utánra időzített) interjújában Mazin készséggel elismeri: azért alakította így a történetet, mert a nézőknek Legaszovtól kellett hallaniuk az igazságot. Az azonban igaz, hogy miután Legaszov hónapokat töltött Csernobilban, a hatalommal szembeszegülve megpróbálta elérni, hogy az erőművek biztonságosabbak legyenek. Emiatt a szovjet rendszerben elszigetelődött (bár tudóstársainak egy részét sikerült aktivizálnia), és a sugárbetegsége mellett a mellőzöttsége is közrejátszhatott az öngyilkosságában.

 

Hirdetés
loading...
loading...
error: Content is protected !!