Elhallgatott napi valóság Ukrajnából, amiről most sem lehet hallani a médiában
A háború nem válogat. Nem nézi ki férfi, nő, vagy éppen gyerek. A háború maga a tragédia, a pusztulás, mely soha nem jelent megoldást semmire. A régi háborúk, könnyen újakat szülnek, mert békét csak úgy lehet teremteni, ha abban a békében minden fél elégedett. Ha nem, mert azt a békét erőszakkal teremtik, akkor ugyan lehetnek közben nyugalmi időszakok, de a sérelmek bármikor fellángolhatnak, új háborút kirobbantva.
Nagyon “érdekes”, hogy vajon a hazai médiában mitől van az, hogy oly keveset vagy inkább semennyit nem foglalkoznak azzal az emberirtással, amely nyolc éve tart a Donbaszban és amely most is folyik Ukrajna keleti részén az ott élő orosz lakossággal szemben.
Most, hogy Oroszország betört Ukrajnába, az egész világ az ukránokat siratja. Persze nem a nemzetet, szó sincs róla, még akkor sem, ha ezt úgy tüntetik föl. Nem, nem az ukrán nemzetet, hanem azt a hatalmat, amely nem csupán az Ukrajna területén élő népek ellensége, de saját nemzetéjé is. Nem beszél a média arról, hogy nagyon sok ukrán nem csupán a háború elől menekül, de saját kormánya elől is. Áldozatok ők valamennyien, akárcsak azok a donbászi asszonyok, akik szülőföldjüket hagyták el, mert férjeik a fronton szolgálnak már hosszú évek óta, miközben őket az ukrán szabadcsapatok naponta ágyúzzák már évek óta.
Stepan Kostetsk, a Russia Today újságírója a napokban látogatott el közéjük, hogy megismerje korábbi életüket. Olyan nőket kérdezett, akik az oroszok bevonulása óta, pár napja élnek egy rosztovi menekültszállón.
Közben a Russia Today, mint hivatalos orosz állami hírcsatorna, kiűzetett Európából, ahol olyan nagy – mint tudjuk – a demokrácia és ahol annyira vigyáznak a szólás- és információs szabadságra. Ezért aztán demokratikusan elhallgattatták a hivatalos orosz állami médiát a közvetlen műsorszóró műholdakról éppen úgy, mint az internet világából. Persze mindig van megoldás, így a NIF igyekszik majd rendszeresen híranyagot megosztani innen is a kedves Olvasókkal, ahogyan azt tettük eddig is.
Miért kellett az ukránoknak megölniük minket? Történetek a DPR-ből Oroszországba menekültektől
Alig néhány nappal azelőtt, hogy Oroszország megkezdte különleges hadműveletét Ukrajna területén, az akkor még el nem ismert Donbászból elszakadt köztársaságok vezetői nyilvánosan beszámoltak a feszültség fokozódásáról és a polgári lakosság evakuálására szólítottak fel. Az offenzíva kezdete óta Oroszország állítólag mintegy 200 000 embert fogadott be a köztársaságból, míg az ENSZ becslései szerint az Ukrajnából elmenekülők száma meghaladja a 2,1 milliót.
Több menekültszállást készítettek a Donyecki Népköztársasággal (DPR) határos Rosztovi régióban. A helyi szállodákat menedékként használják és a humanitárius erőfeszítések révén folyamatosan érkezik élelmiszer és egyéb segélyellátás is ide. Felvettem a kapcsolatot az egyik menekültprogramot segítő szervezettel és számos emberrel sikerült interjút készítenem a Don folyó bal partján található szállodában. Itt találkozhattam olyan nőkkel és gyerekekkel, akik az otthonaikat feldúlt háború elől menekültek el.
Natália Gorlovkából származik, amely nem messze található Donyeck városától. Gorlovka, mint köztudott, néhány évvel ezelőtt a legborzasztóbb és legpusztítóbb csaták helyszíne volt. Az interjú reggelén átnéztem a jelentéseket, melyek világossá tették, hogy Donyeck és az azt környező területek ismét egy aktív háborús övezetté váltak, ahová már a legtöbb háborús riporter sem igazán merészkedik be. Miközben beszélgetünk, Natália folyamatosan kávét iszik, egyik cigit szívja a másik után és megpróbál kordában tartani egy körülbelül ötéves, vasgyúró kisfiút. Natália most itt él kisebbik fiával és unokájával. Férje, aki a DPR Népi Milíciájánál szolgál, jobbnak látta, ha biztonságosabb helyre küldi őket, távolabb korábbi lakóhelyüktől.
„Február 18-án éjjel ágyúztak bennünket. Nem messze tőlünk robbant egy bomba. Hála Istennek, egyikünknek sem esett baja, de nagyon megijedtünk, főleg a kicsi. Amint bejelentették az evakuálást, összepakoltunk és elindultunk. Az egész nem tartott tovább 15 percnél.
„A férjem 2014 májusa óta tagja a milíciának. Tavaly a dolgok sűrűjében voltunk és mindent a saját szemünkkel láttunk. A fiúnk 14 éves és nagyon riadt lett. Csak 5 éves volt, amikor a háború kitört. Hamarabb megtanult reagálni a légiriadókra, mint bármi másra. Amikor azt kiáltottuk, hogy “folyosó!”, az azt jelentette, hogy abban a pillanatban a folyosóra kellett rohanni, mert egyedül ott nem volt ablak és ez volt a legbiztonságosabb hely a házban. Mindig a folyosón kerestünk menedéket, mert pincénk nem volt.
„Nagyon sokszor ágyúztak az elmúlt néhány évben. Ez szinte olyan érzés, mintha minden nap bombáztak volna minket. 2014-ben és 2015-ben is sokszor ágyúzták Gorlovkát. Aztán ez egy kicsit alábbhagyott és az aknák többnyire a külterületeken csapódtak be, a város központi részei pedig nagyjából biztonságban voltak. De most megint rossz lett a helyzet, már egyetlen háznak sem maradt ép ablaka. Hatalmas ágyúzás folyik. Nagyon aggódunk szeretteink életéért, akik még mindig ott vannak. Nehezen tudok kapcsolatot teremteni a férjemmel, bár ő amikor csak tud felhív és akkor tudunk csak beszélni. Ha elszalasztom a lehetőséget, megvárom a következő alkalmat, amikor megpróbál kapcsolatba lépni velem. Félek.
„Nagyon félelmetes itt az élet. Megtanulod a hangról felismerni a fenyegetést. Hallod a kilövést, a lövedéket, és számolsz egy, kettő, három, négy, öt, robbanás. – Ilyenkor el kell bújnod a folyosón. Ha a lövés hangja és a dörrenés között több idő telik el, tudod, hogy távolabb csapódhat be, de persze ebben nem lehetsz biztos, mert az is lehet hogy közelebb robban. Ha sípoló hangot ad ki, az egy 120 mm-es fegyver. Ha susogó hangot ad ki, akkor 150 mm-es. De nem igazán lehet kitalálni, hol fog becsapódni. Minden kör után 10-20 perc szünet következik.
„Mindig résen kell lenni, és hallgatni, nem lehet “álmodozni”. Ha kint közlekedsz, akkor is nagyon kell figyelni. Ha az ember robbanásokat hall, jobb, ha azonnal menedéket keres, mindig arra kell odafigyelni, hogy szükség esetén hol találsz biztos menedéket.
„2014-ben még nagyon kevés volt a tapasztalatunk, így sokan meghaltak vagy megsérültek. Most már az emberek megpróbálnak biztonságos helyeket keresni, megtanulták, hogyan kell. A szomszédom még a fronton is harcolt a lövészárokban. Három agyrázkódást szenvedett, így az egészségügyi problémái miatt nem tud tovább szolgálni.
„Amikor megérkeztünk ide a szállodába, tűzijáték volt. Gyönyörű volt, nem messze innen rendeztek valami bulit, emberek önfeledten ünnepeltek valamit. A fiam azonban kiugrott az ágyból és a földre vetette magát – ez a beidegződés alakult ki nála az állandó háborús stressz miatt. Az unokám is megijedt, az kérdezte: Mi ez nagyi?” Kivittük és megmutattuk neki, hogy ez csak tűzijáték és nem bombák, itt minket nem lőnek.
„A repülők is megijesztettek bennünket eleinte. Ez egy reflex – meglátsz egy repülőgépet – lehet az akár egy közönséges polgári gép is –, de te mégis önkéntelenül leguggolsz, a földre veted magad, vagy igyekszel fedezéket keresni. Ezt eredményezte a hosszú évek óta ránk ülő háborús stressz.
„Mindig igyekeztünk a gyerekeket iskolába vinni, pláne amikor az ágyúzás nem volt olyan intenzív. Ilyenkor a gyerekek a szabadban játszhattak az udvaron.”
Arra a kérdésre, hogy a DPR és az LPR képviselői mit gondolnak az aktuális eseményekről, a köztársaságok elismeréséről, Natáliának nagy kő esett le a szívéről; azt mondta tudja, minek és kiknek köszönheti ezt.
„Az emberek boldogok. Persze, félnek, de boldogok. Ez azért mégis haladás. Nyolc éve élünk úgy, hogy ellenség vesz körül bennünket. És most újra lőnek, még intenzívebben. Emberek halnak meg, de tudom, hogy megbüntetjük ezeket a… szörnyeket. Igen, szörnyek, nem nevezhetem őket másnak.
„Már szinte beleőrültünk ebbe az életbe és bele is fáradtunk. Várjuk, hogy végre visszaszorítsák őket, minél távolabbra, annál jobb. A legjobb, az lenne ha Lengyelországig meg sem állnának és utána bezárnák őket. Mindennél jobban szeretnénk otthon lenni. Jó itt, az emberek segítenek nekünk, de van otthonunk Gorlovkában, ahol születtem.
„A háború előtt a férjem szénbányász volt. Egy bányában dolgozott, amíg Odesszában fel nem égették a Szakszervezetek Házát, benne az emberekkel. Május 2-án történt, majd május 5-én a férjem befejezte a műszakot és elment a háborúba. Azóta nem nagyon láttam. Ritkán jár hozzánk. Most Grad rakétákkal lőnek Gorlovkára. Saját szememmel láttam a robbanásokat, jobb, ha távol maradok onnan.
„2014-ben egy családot öltek meg a mellettünk lévő épületben. Egy lövedék becsapódott egy bérház 8. emeletébe. Egy apa, a felesége, a fiuk, aki akkor kezdte az első osztályt az iskolában, és az 5 éves lányuk veszett oda. Négy emelet omlott össze a lövedék becsapódása miatt. Az épületet helyrehozták ugyan, de az emberek túlságosan is félnek ahhoz, hogy ott éljenek.
„Miért történik ez velünk? Ez azért van, mert nem voltunk hajlandóak beszélni ukránul és ukránul tanítani a gyerekeinket? Ez azért van, mert meg akartuk ünnepelni a győzelem napját? Vagy tiszteljük őseinket és történelmünket? Miért kellett ezért minket gyilkolniuk?
„Nem értek ukránul. Ukrajnában születtem és nőttem fel, de többnyire orosz gyökerekkel rendelkezem. A fiam jól ismeri a történelmet – szeret tanulni ezekről a dolgokról. Pontosan tudja, hogy nem vagyunk Ukrajna része és soha nem is voltunk. A mi régiónk minden erőforrásával „táplálta” Ukrajnát de most szegények vagyunk és támogatásra szorulunk.”
Nelly Ivanovnát, egy másik gorlovkai lakost unokájával együtt Rosztovba evakuálták. Még mindig vannak rokonai és barátai Donyeckben és a DPR más városaiban. Miközben velem beszél, Elena, egy fiatalabb donyecki nő időnként bekapcsolódik a beszélgetésbe. Vannak más kisgyermekes nők is, akiknek van mondanivalójuk.
„2014 óta tüzérségi tűz alatt élünk. Folyamatosan beszélünk erről a médiának, de semmi sem változik. Ez nem normális. Állandó félelem és szorongás az életünk. Amikor nappal ránk lőnek, legalább tudjuk, hogy hova fussunk, de éjszaka sokkal könnyebben pánikba esünk. Ahhoz, hogy ezt teljesen megértsd, saját magadnak kell megtapasztalnod – órákig tudnék beszélni ezekről a dolgokról, de szavakkal nem lehet leírni, milyen is valójában ott az élet.”
Ahogy a háború elhúzódott, a DPR nő lakosai megtanulták tehát, hogyan védhetik meg magukat az ágyúzások alkalmával. Elmondják, hogyan kell menedékről menedékre költözni.
„Régebben jó barátságban voltam egy poltavai családdal. Ukránul beszélnek. Imádom a nyelvet, tényleg – olyan gazdag és dallamos. A nyelvet soha nem szabad háborús ürügyként használni! Még régebben felhívtam az ukrán barátaimat és elmeséltem nekik a helyzetünket, azt ahogyan élünk az ágyúzások közepette. Úgy tűnt akkor, mintha megértették volna a helyzetünket, és együttéreznének velünk. De most, hogy néhány robbanást hallottak a saját városukon kívül, pánikba estek. Azt mondják, hogy “az oroszok megszállják a földünket!” Mi nyolc éve élünk így, és a mai napig ez a helyzet” – mondja Nelly.
„A minap felhívtam a rokonaimat. Azt mondták, hogy február 3-án lövedék talált el egy házat a Korolenko utcában. Ez a város központi része. Egy család, köztük két kisgyermek megsérült. Az emberek félnek elhagyni az otthonukat, mert félnek az újabb támadásoktól. Ez egy rémálom.”
Nelly „Gorlovka Madonnáját” említette meg – a Kristina Zhuk nevet azután ismerte meg, hogy egy közösségi oldalon arról számoltak be, hogy 2014 júliusában egy ukrán lövedék megölte őt a 10 hónapos lányával együtt. Csak a parkban sétáltak Kristina és a 10 hónapos kicsi. Egy éppen ott lévő újságíró szemtanúja volt a nő utolsó gyötrelmes pillanatainak. Ez volt az egyik első fényképes bizonyíték arra, hogy Ukrajna válogatás nélkül használja a fegyvereket a donbásziak ellen.
Nelly azt mondja, hogy ez a történet a gorlovkai életet ábrázolja a donbászi konfliktus idején. Emlékeztet arra, hogy Gorlovkában és a DPR más részén is állítottak emlékműveket a háborúban elesett gyerekeknek. De ezeknek a gyerekeknek az emléke csak a helyi lakosok szívében él, akik saját szemükkel látták a halált.
„2014-ben elmentem vásárolni valamit, és hallottam, hogy az emberek azt kiabálták, hogy szálljunk le a buszról, így mindenki ezt tette. Több lövedék felrobbant. Egy kicsit feküdtem a földön, de amikor elcsendesedett, úgy döntöttem, megpróbálok valami menedéket keresni. A közelben volt egy templom – nagyon szép és új. Sokan odarohantak, és azon töprengtem, vajon sikerül? Szóval futottam. Azt hiszem a félelem segített, mert nagyon gyorsan futottam. Lementem a templom pincéjébe, amikor újra hallottam a repeszek süvítését. A közelben értek földet értek. Szerencsém volt, jól számoltam ki az időt.
„Sok ember volt az alagsorban, köztük gyerekek is. A ministráns fiatal fiúk mindenkinek teát és ennivalót hoztak, matracokat raktak le. Néhány család már eleve ebben a pincében élt, mások meg hónapok óta. És azok voltak a szerencsések, akik szovjet típusú épületekben vagy megfelelő pincével rendelkező magánházakban laktak. Én egy új épületben laktam a legfelső emeleten, így nem volt hova menekülnöm az ágyúzás ideje alatt. Szörnyű érzés, amikor a körülötted lévő borzalmakat nézed, és tehetetlen vagy, mert semmin nem tudsz változtatni. Amikor 2015-ben onnan elmenekültem, az épületet találat érte. A 7. emeleti szomszédom megsérült.
„A még mindig ott élő rokonaim azt mondják, hogy az evakuálás után az ágyúzás sokkal súlyosabb lett. Az ukrán erők megkezdték Donyeck és a külterületek ágyúzását. Bár jó, hogy most legalább nincs légiriadó – régebben a lakott területekre a levegőből is lőttek.
„Az elmúlt években többször kértük Ukrajnát, hogy találjon kompromisszumot és állítsa le a háborút, de Zelenszkij nem akart „azokkal az emberekkel” beszélni – így hívott minket, “azok az emberek”. Zelenszkij, akit mi donbásziak meg sem választottunk, nem volt kíváncsi a szavunkra.
„2014-ben a keleti régiókban élők közül sokan felkeltek az új rezsim ellen. Fegyverek persze nem voltak – legfeljebb botok. Akkoriban az ukrán páncélozott járművek megálltak és megfordultak. Nem kaptak parancsot a tiltakozások leverésére. Az egyszerű ukrán katonák erre nem voltak képesek – ezt a fegyveres bandák művelték .
„Vannak politikusok Ukrajnában, akik úgy gondolják, hogy nem lenne szabad itt lennünk, nem érdemeljük meg, hogy itt éljünk a saját szülőföldünkön. Nem vesznek minket emberszámba. Nos, mi sem akartunk az ő országuk része lenni. Nem a nyelvről van szó – ez egy gyönyörű nyelv, az iskolában tanultam. Mi köze a nyelvnek ehhez az egészhez? Ha Oroszország nem avatkozik be, megpróbáltak volna újra ágyúzni minket. Oroszország nélkül már nem bírnánk. Az USA pedig csak meggazdagodik ezen a háborún.”
Amikor jövőbeli elvárásaikról kérdezem ezeket az asszonyokat, csak keresik a szavakat. Azt mondják, hogy szeretnének békében élni, dolgozni és felnevelni a gyermekeiket.
Eközben napról napra egyre több menekült érkezik az új köztársaságokból Oroszországba.
