Eljött a nagy nap: ma vonul nyugdíjba Juncker
Az elmúlt évtizedek egyik legeurópaibb politikusa vonul ma, pár nappal 65. születésnapja előtt nyugdíjba, ám az legalábbis kétséges, hogy neve ott lesz-e az Európai Unió dicsőségtábláján.
Az biztos, hogy az unió legviharosabb időszakában próbálta egyben tartani a közösséget, és ez sokak meglepetésére sikerült neki, még ha ehhez sajátos módszereket is kellett alkalmaznia.
„Jean-Claude Juncker lesz az Európai Bizottság következő elnöke, pedig senki nem akarja őt” – így írt öt évvel ezelőtt a luxemburgi politikus megválasztásáról az Economist. A brit lapot nem lehet EU-ellenességgel vádolni, de Junckernek leginkább két dolgot róttak fel. Először is a csúcsjelölti rendszert, amely az EP-választás eredményéhez kötötte nem csak azt, hogy melyik párthoz tartozzon a bizottság elnöke, de magát a személyt is meghatározta – legalábbis 2014-ben, először és utoljára ebbe David Cameron brit kormányfő kivételével végül mindenki belement. A második bírálat ennél is érdekesebb: a Benelux-nagyhercegséget 18 éven át vezető, az EU hatalmi központjában hagyományosan nagy befolyással bíró, ám a nagyközönség számára jobbára ismeretlen politikus esetében attól tartottak, hogy politikusi múltja sem az unió megújítására, sem arra nem teszi képessé, hogy visszaszerezze az emberek bizalmát az integráció iránt.
Jean-Claude Juncker persze már akkor sem számított egyszerű büro/techno/eurokratának. A politikus sosem rejtette véka alá véleményét, és senki nem is várta tőle, hogy ezt a tulajdonságát pont bizottsági elnökként fogja levetkőzni. Ellenfelei – köztük a megválasztását az utolsó pillanatban is megvétózó Orbán Viktor – leginkább attól tartottak, hogy föderalista eszmék mentén, a korábbinál is szorosabb együttműködést fog az országokra (vagyis a tagállami kormányokra) erőltetni. Emiatt riogatott Cameron azzal, hogy ha Juncker lesz a bizottság elnöke, megnő az esélye annak, hogy a britek az EU-ból való kilépést támogatják egy népszavazáson (amelyet épp a brit kormányfő kezdeményezett).
Hogy Juncker mekkora szerepet játszott abban, hogy végül valóban ez történt, kérdéses, a kilépést pártolók kampánya mindenesetre – ellentétben a Fidesz-kormány idén év elején Magyarország-szerte megjelenő plakátjaival – nem a politikust hozta fel rossz példaként, amikor „Brüsszel” ördögi oldalát akarta megmutatni a választóknak. Juncker ugyanis, a háta mögött húsz évnyi politikai tapasztalattal, volt annyira racionális, hogy az Európai Egyesült Államok eszméjét közvetlenül nem hozta fel, ám ennél sokkal ravaszabb módját választotta annak, hogy feldühítse az Orbánhoz hasonló vezetőket: elkezdett politizálni.
Az Európai Bizottság a közösség csúcsszervezete, amely a közösségi értékeket képviseli, a közösség nevében tesz javaslatokat, és az alapszerződés védelmében jár el az azt megsértőkkel szemben, legyenek azok cégek vagy országok. Tagjait ugyan kormányok jelölik, de azok beleolvadnak az egységbe, a már-már röhejes brüsszeli fordulat alapján nem is hazájukról beszélnek, hanem „az országról, amelyet a legjobban ismernek”. Ebbe sok minden belefér, az is, hogy egy bizottsági elnök szigorúbban lépjen fel a közös normákat megsértőkkel szemben, hogy radikális új javaslatokkal álljon elő az uniós hatáskörbe tartozó területeken, az azonban nem, hogy egy kormány vagy annak vezetője ellen keljen ki – márpedig Juncker ezt a hagyományt is megteremtette. Azt megint csak lehet vitatni, hogy jól tette-e, ám ha visszatekintünk az elmúlt öt évre, simán lehet, hogy ha nem tette volna, most az volna a kérdés: szétesik-e az euróövezet és szétesik-e az Európai Unió.
Juncker bizottsági színrelépésekor persze nem ennyire magasztos gondolatok foglalkoztatták bírálóit. Viccelődő stílusa, az iszákosságáról szóló pletykák, majd egy sokkal súlyosabb dolog került előtérbe: az, hogy a luxemburgi adóhivatal miniszterelnöksége (18 év) és pénzügyminisztersége (20 év) alatt több száz multicéggel kötött olyan megállapodásokat, amelyeknek hála a társaságok úgy lubickoltak a nagyhercegségben, mint egy karibi offshore-szigeten. Az ezt bizonyító LuxLeaks dokumentumokat éppen Juncker hivatalba lépésének napján hozták nyilvánosságra – a politikus ebbe sem bukott bele, viszont azt ígérte, bizottsági elnökként mindent megtesz a multicégek adóelkerülése ellen.
Ehhez megfelelő cinkost is talált versenyügyi biztosa, Margrethe Vestager személyében, aki aztán nekiment az Apple-től az Amazonig számtalan cégnek. Nem véletlenül tartják őt a Juncker-bizottság legsikeresebb, egyben leghíresebb tagjának – őt még Donald Trump amerikai elnök is ismeri, igaz, ő csak „tax lady”-ként emlegeti. Abba azonban – részsikereken túl – a bizottság bicskája is beletört, hogy a tagállamok az adóelkerülés érdekében bármilyen szinten harmonizálják adórendszerüket, vagy legalább egységes szabályokat hozzanak az ilyen egyezségek kivédésére.
Az igazi próbatétel persze már az első pillanatban sem ez volt. 2014-ben ugyan már működött az Európai Központi Bank gazdaságélénkítés céljából elindított lazítási programja, és a 2010-es évek elején – mellesleg abban az időben, amikor Juncker állt az euróövezeti pénzügyminiszterek informális, ám annál befolyásosabb szervezetének, az Eurogroupnak az élén – már arra is rájöttek a tagállamok, hogy nem ártana egy többrétű védőmechanizmust kidolgozni az euró védelmében, ha már majdnem 20 ország használja, ám a rendszer távolról sem volt még tökéletes. A gazdasági növekedés nem érte el az elvárt szintet, az adósságválság réme pedig még úgy is ott ült a monetáris unión, hogy például egy görög csőd már nem fenyegetett azzal, hogy magával rántja az eurót.
A görög csőd azonban belátható közelségben volt, és 2015 nyarán be is következett, ám Athén (és később már a Nemzetközi Valutaalap, az IMF is) egy súlyos érvvel vágott vissza az EU felé: kizárólag a szigor eszközével igyekszik stabilitást teremteni, miközben nem foglalkozik azzal, hogy a megszorításokból nem lesz növekedés.
De miből lesz? Juncker hivatalba lépésekor hirdette meg azt a beruházási programot, amelynek büszkén viselte a nevét (bár nem feltétlenül az ő fejéből pattant ki). Ennek lényege, hogy a bankok által kockázatosnak ítélt beruházások meghitelezéséhez az EU bankja, az Európai Beruházási Bank garanciát nyújt, ezáltal pedig olyan fejlesztések indulhatnak el, amelyek nem csak a tőkehiány, de akár az Európa déli részén már-már tragikus szinteket öltő munkanélküliség leküzdését is elősegíthetik.
Az október végi összesítés szerint a Juncker-terv, vagy hivatalos nevén az Európai Stratégiai Beruházási Alap 1,1 millió munkahely megteremtéséhez járult hozzá, és 0,9 százalékkal nyomta meg az uniós GDP-t – más kérdés, hogy a bizottság és az EKB-elnöke most egyszerre, és annak tudatában távozik, hogy ma, ha nem is válság, de pangás fenyeget az euróövezetben. És ugyan a görögöket nagy áldozatok árán sínre tették, a másik állatorvosi ló, Olaszország esetében még mindig nem lehet megjósolni, összeomlik-e GDP 135 százalékát kitevő államadósság alatt. Meg az sem világos, hogy a németek hogyan szerzik vissza exportpiacaikat, ha Donald Trump még négy évig folytatja kereskedelmi háborús politikáját.
A legnagyobb, leghosszabb ideig megoldhatatlan próbatételnek végül nem is ez, hanem a menekültválság bizonyult Jean-Claude Juncker számára. Még úgy is, ha kivonjuk a képletből a magyar kormány kirohanásait, elutasítását és összeesküvés-elméleteit, nehéz tagadni: a bizottság által kitalált kvótarendszer kudarcot vallott, és majdnem magával rántotta a személyek szabad mozgását lehetővé tevő schengeni rendszert is. A bizottság leköszönő elnöke persze mondhatja erre azt, hogy a tagországok elutasításán bukott el minden (és még a menekültek regisztrációját szabályozó Dublini rendelet reformja is), ám az tény, hogy nyolc évvel az arab tavasz és öt évvel a milliós menekültáradat után sincs megoldás a menedékkérők elhelyezésére, áthelyezésére, integrálására. Erre mutat rá az Európai Számvevőszék nemrég kiadott különjelentése is, amely alapján leginkább így lehetne jellemezni a rendszert: kaotikus.
És nehéz lenne megfeledkezni arról is, hogy amíg bővítés nem történt a bizottság ötéves hivatali ideje alatt, egy korábban elképzelhetetlen dolog bekövetkezett: egy ország távozik az Európai Unióból. Vagy legalábbis komoly erőfeszítéseket tesz ennek érdekében, és mindezt egyre tragikomikusabb módon.
Azt ugyanis 2016 nyarán, a briteknél rendezett Brexit-népszavazás után őszintén aligha gondolhatta bárki, hogy egy ilyen mélyütést látható sérülés nélkül vészel át az EU. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy a kiválásról szóló tárgyalásokon szemben álló felek között óriási a különbség: miután a bizottság magához ragadta a tárgyalás jogát és Michel Barnier-t nevezték ki főtárgyalónak, az összes tagországot maga mögött tudva keményen lépett fel a kapkodó, sokszor improvizáló brit kormánnyal szemben. Ettől persze a Brexit még távolról sem sikertörténet, ám paradox módon mégis siker, hogy a tagországokat itt sikerült összekovácsolni egy közös ügy, Európa egysége mögé. (És a Boris Johnsont hazugnak, a Brexit-folyamatot időpocsékolásnak nevező Juncker valójában megúszta azt, hogy hivatali ideje alatt távozzon egy ország az EU-ból.)
Cikkünk elején említettük David Cameron kijelentését, amelyben Junckert felelőssé teszi egy esetleges Brexitért. Juncker felelősségét azóta Orbán Viktor is felvetette, amit a bizottság elnöke még áprilisban így vert vissza: „A magyar kormány azt is állítja, hogy én vagyok a hibás Európa kelet-nyugati megosztottságáért, holott a bizottság mindent megtett ezeknek az árkoknak a betemetéséért.”
A Juncker-bizottság ezt persze leginkább tette úgy, hogy minden korábbinál keményebben lépett fel a kelet- és közép-európai tagok korrupt, populista, a jogállamiság határait súroló politikai lépéseivel, kormányaival szemben – tudva akár, hogy ezzel kockáztatja az EU-ellenes politikai irányzatok további erősödését. És amíg valójában ebben a harcban az ököl Frans Timmermans holland (baloldali) bizottsági alelnök volt, a magyar kormányfő arcát mégiscsak a főnöke keze legyintette meg, és ő hívta Orbánt diktátoromnak. Azt mondják, csupa barátságból.
Forrás: Hvg
