A háború karmestere – Kinek a kottájából játszik Prigozsin?
Volt már véresszájú zsoldosvezér, a legutóbbi amerikai szivárogtatásokat követően ukrán kém, az orosz hadvezetés legnagyobb kritikusa, de hős hadvezér, aki fegyencseregével bevette Bahmutot (vagy Artyemovszkot, kinek hogy). De mit akar valójában Jevgenyij Prigozsin, a Wagner karmestere, a hot dog-sütőből lett hadvezér, és miért nem kap szájkosarat, ha éppen Moszkvát kritizálja?
Jevgenyij Prigozsin Szentpéterváron született (akkor még Leningrád), és ifjúkoráról ugyan túl sokat nem tudunk, az biztos, hogy a Szovjetunió összeomlását börtönben vészelte át, majd a rendszerváltás után azonnal elhozta az éppen poklok poklát megélő városba a Nyugatot, szabadulása után első dolga volt ugyanis megnyitni az éppen éhező városban Oroszország első hot dog-standját. Ebben az időben barátkozott össze Vlagyimir Putyinnal, aki éppen azon szorgoskodott, hogy Szentpétervárt a volt KGB segítségével kirángassa a maffia karmai közül (erről bővebben már értekeztünk, a pétervári herceg és a pétervári banditák történetét ITT olvashatják).
Az útszéli falatozóból hamarosan gyorsétteremlánc lett, majd megnyílt az egyenes út a kaszinók és szerencsejátékokat felügyelő bizottság elnöki széke felé. Az első millióról nem kérdeztük, de valószínűleg már akkor sem rubelben kellett számolnia, Putyin hatalomra kerülése után pedig az elnök belső körének tagja lett, az első oligarcha, aki belement a “nagy alkuba” (hogy az mi is, ITT elolvashatják).
Szakácsból karmester
A Wagner-csoport úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt alakult meg. Pontosan senki sem tudja, hiszen pár évvel ezelőttig még nem is léteznek, nem véletlen, hogy mielőtt sajtónyilvánosságot kaptak csak úgy hivatkoztak rájuk, hogy “ихтамнеты” (itt-sem-voltak). Prigozsin magánhadserege először a szíriai háborúban mutatkozott be hivatalosan is, ők voltak, akik “nem voltak ott” Bengáziban, Palmíriában és a Donbaszban sem, aztán ez utóbbiban be is mutatkoztak.
A Wagner toborzott hadviselt férfiakból, börtöntöltelékekből, kalandvágyó szélsőségesekből (van köztük kommunista és neonáci), és egyáltalán mindenkit szívesen vártak és várnak, akit nem ijeszt meg a saját árnyéka és egy kis pluszpénzre vágyik. Pénz pedig van. Prigozsin saját vagyona mellett az orosz állam is bőven ellátja őket minden földi jóval, ahogyan azt egy hagyományos gyarmati hadsereg megérdemli (a Kelet-Indiai Társaság, és a francia idegenlégió a hőskorában álmodhatott olyan befolyásról és felszerelésről, mint a zenészek).
A befektetés pedig minden bizonnyal megtérül, hiszen a háború kitörése előtt rendre olyan térségekben tűntek fel, ahol valami lehetett találni valami értékest. Maliban például ők váltották a francia idegenlégiót, az orosz cégek pedig pedig a francia koncessziókat a helyi uránbányákra. De került Prigozsin és ezen keresztül Oroszország kezére alkáli földfémlelőhely és arany- vagy gyémántbánya is nekik köszönhetően.
A zenekar és karmestere pedig a jelenlegi háborúból is kivette a részét. A Kijev által ásóval felfegyverzett fegyenceknek titulált csoport hónapokig tartó kemény harc árán elfoglalta Bahmutot (erős a gyanúnk, hogy innen kezdve Artyemovszk lesz az, ha tetszik, ha nem), és mindig a harcok sűrűjében tevékenykedett. Ezzel, amellett, hogy újra felélesztette a zsoldos-romantikát, történelmet is írt: több száz éve ugyanis ők voltak az első magán katonai cég, akik csatában megvertek egy reguláris hadsereget. A spanyol terciók óta erre nem igazán volt példa.
A szakácsnak mindent szabad
A sikerrel pedig együtt jár a büszkeség. Prigozsin nem rejti véka alá, ha baja van az orosz hadvezetéssel, gyakran számonkéri a védelmi minisztert (orosz csoportokban mémszámba megy a Prigozsin kontra Sojgu szembenállás felemlegetése), és úgy általában mindig kiemeli, hogy mennyivel jobbak az ő katonái, mint a reguláris csapatok.
Felmerülhet a kérdés, hogy Moszkva, ami nem arról híres, hogy eltűri a szájalást, különösen háborús kérdésekben nem, miért hagyja szabadon a karmester ámokfutását? Miért van az, hogyha a hadsereg nyilvános kritizálásáért jelenleg börtön járhat, akkor Prigozsin nem valahonnan Szibériából kritizálja jelenleg Sojgut?
Több válasz is lehetséges, de először is vegyük szemügyre a kritikákkal kapcsolatos tényeket. Elsősorban a Wagner alapítója soha nem támadja a tényleges orosz vezetést. Nem kritizálja Putyint, de még Medvegyevet sem, ahogyan a szintén háborús hősként tisztelt Kadirovnak sem megy neki soha, ahogyan Szurovikint sem támadta, sőt a herszoni visszavonulást egy kifejezetten okos döntésnek titulálta (ahogyan azt rajta és Kadirovon kívül kizárólag ezen sorok írója tette, gondoljon a kedves olvasó bármit is). A “kötözködése” kizárólag a védelmi miniszterre korlátozódik.
Nem kizárható tehát, hogy itt nem is annyira Prigozsin személyes indulatairól van szó, hanem arról, hogy az orosz döntéshozók elégedetlenek a védelmi miniszterrel, és vele mondatják ki, amit gondolnak. Az orosz politikában nem példa nélküli ez, gondoljunk csak a megboldogult “szent bolondra”, Vlagyimir Zsirinovszkijra, akinek az volt a feladata, az orosz parlamentben, hogy kimondja azt, ami Putyintól túl szélsőséges lett volna.
De van itt még valami. Mik is voltak Prigozsin kritikái? Hogy a Wagner nem kap ellátmányt, kifogynak a lőszerből, nagyon rosszul állnak stb. Mondta ezt mindaközben, hogy katonái láthatólag jól felszerelve, lőszerben, ellátmányban hiányt nem szenvedve éppen darálták le az ukrán reguláris erőket. Az amerikaiak által kiszivárogtatott dokumentumok, melyek szerint Prigozsin felajánlotta szolgálatait Kijevnek szintén egészen más színt kapnak, ha a karmester nagyszájúságára elterelésként tekintünk: mi sem lenne jobb húzás az ukránok számára, mint megbízni a Moszkvával láthatólag elégedetlen orosz hadvezérben, és mi sem lenne jobb húzás az oroszok számára, mint kihasználni ezt a csalóka megbízhatóságot?
Persze, arról is szólnak hangok, hogy Prigozsin az elnöki székre pályázik és minden megnyilvánulásával azért harsogja saját érdemeit, hogy háborús hősként közelebb kerüljön a célhoz. Ezt azonban azért zárhatjuk ki, mert Putyin nem kedveli a trónkövetelőket. Nem vagyunk elemzők, és az orosz politika szakértői sem, de az orosz gondolkodást ismerjük, így meg merjük kockáztatni, hogy a válasz valahol az első és a második pont között keresendő. Igaz, ennek egyenes következménye, hogy ha nem is az elnöki, de egy hadügyminiszteri szék azért kinéz az öreg hot dog-sütőnek.
Forrás: Pesti Srácok
