Úgy tűnik, Brüsszel elszánta magát a Kína elleni háborúra
Brüsszel hosszú éveken át többször is elnéző volt Pekinggel, és a közvetlen konfrontáció és a kereskedelmi háború helyett a végső soron hiábavaló párbeszédre törekedett az állami támogatásokról, és az olyan ágazatokban, mint az acél- és alumíniumipar vagy a zöld technológiák terén tapasztalható többletkapacitásról – méltatlankodott pénteki riportjában a Politico brüsszeli kiadása.
De – tették hozzá elégedetten – végre az unió vezetése „felvette a kesztyűt”. A lap szerint azért, mert „egyre nagyobb a politikai konszenzus arról, hogy Európának meg kell védenie az alapvető technológiákat.”
A cikk így folytatódik:
Az Európai Bizottság az évtized nagy részét azzal töltötte, hogy összeállítson egy erős védekező arzenált, de a nagy kérdés mindig is az volt, hogy Brüsszel kész-e használni ennek eszközei, vagy elsősorban csak elrettentésnek szánja.
A héten aztán megindult az első eljárás.
„Sokáig arról beszéltünk, hogy az Európai Bizottság rendelkezik egy az eszköztárral. De megkérdőjeleztük, hogy képes-e azt hatékonyan használni. Most azt látjuk, hogy valóban képes és hajlandó használni” – mondta Francesca Ghiretti, az Adarga Research Institute vezető geoökonómiai elemzője a lapnak.
(Érdemes minden szavára figyelni: Ghiretti nem merte kijelenteni, hogy az EU akciója hatékony lesz, csak a Kína elleni fellépés tényét rögzítette.)
Ezek után a következőket olvashatjuk:
Az USA kitüntetett figyelemmel kíséri az EU új akciótervét. Közvetlenül az orvostechnikai eszközökkel kapcsolatos vizsgálat e heti bejelentése után Katherine Tai, az Egyesült Államok kereskedelmi képviselője azt mondta, hogy „érdeklődéssel” követi az eseményeket, hangsúlyozva a két fél közötti szoros együttműködést.
Vagyis szinte biztosra vehetjük, hogy Brüsszel újfent nem az európai, hanem az amerikai érdekeket tartotta szem előtt, amikor úgy döntött, új frontot nyit Pekinggel.
A Politico egyebekben azt írta, a támogatási vizsgálatok megindítása nem az egyetlen jele annak, hogy a Bizottság egyre határozottabban törekszik a Pekinggel szembeni közvetlenebb fellépésre. Az EU-n belül is egyre nagyobb az igény arra, hogy reálisabb kihívást intézzen Kína masszív infrastrukturális beruházási projektjeivel szemben, amelyek keretében Peking stratégiai hatókörét kiterjeszti az Ázsiát az európai piacokkal összekötő kikötők és utak építésével.
Figyelemre méltó, hogy a cikkben többször is szerepel a Bizottságra nehezedő EU-n belüli nyomás, de a lap egyszer sem nevezi meg azokat az országokat vagy iparági szereplőket, amelyek szerint az uniónak a jelenlegi helyzetében egy Kína elleni kereskedelmi háborúra van szüksége a leginkább.
Viszont, mint kiemeltük, az belekerült az anyagba, hogy Washington örül ennek a lépésnek, és szorosan együttműködik Brüsszellel.
Érdemes kiemelni azt is, hogy mik is a Bizottság problémái? Elsősorban az, hogy Peking támogatja a kínai vállalatok globális piacra lépését, és ott a megkapaszkodásukat. Miért baj ez? Azért, mert az Európai Unió a hangzatos szólamok ellenére gyűlöli a versenyt. A bővítésekre, így Magyarország felvételére is azért volt szükség, hogy a nyugati multik piacokat szerezhessenek.
A mamutvállalatokkal szemben bárkinek, akár egy magyar cégnek, akár egy kínainak akkor van esélye, ha állami támogatást kap. Az EU saját területén éppen ezért ezt eleve kizárta ennek lehetőségét. Kínának pedig az omladozó világrendben a klasszikus gyarmat szerepét szánták, csakhogy a 2000-es években fokozatosan túl nőtt ezen.
Ami a többletkapacitást illeti, ez a vita lényegben arról szól, hogy Brüsszel többször felszólította Kínát arra, hogy fogja vissza a termelést, mert az EU nem bírja tartani az iramot. Peking erre természetesen nemet mondott: a saját gazdasága, a külső befektetései és a fejlődő országok számára egyaránt jó az, ha alacsonyan vannak az árak.
Ráadásul – és ez nagyon fontos – az EU versenyképességének akadálya elsősorban nem ez, hanem a túlszabályozottság, amelynek egyik célja megint csak az uniós verseny megfojtása volt a multik védelmében.
Összességében tehát az Európai Unió a saját maga által – pontosabban a transznacionális mamutvállalatok és az elitek által közösen felállított csapdába esett. Szakmányban gyártotta a legkülönfélébb szabványokat, szabályozókat, egyre újabb feltételeket támasztott a környezet-, munka- és fogyasztóvédelem jól csengő jelszavaira hivatkozva.
Annyira el volt foglalva magával, hogy elszaladt mellette a világ, és lemaradt mind a kapacitások, mind az innováció területén. Erre pedig nem azért nem a bürokráciacsökkentéssel, liberalizációval, új ösztönzők és támogatások bevezetésével, a K+F ráfordítás növelésével stb. válaszol, mert erre nincsen módja, hanem azért, mert ha ezt tenné, a létezése célját veszítené el.
Ha ugyanis az EU racionális választ adna a Kínában megtestesülő kihívásra, azzal felpörögne a verseny, felpezsdülne a gazdaság, és akkor a nyugati multik nagyon gyorsan nem csak külső, hanem belső riválisokkal is szembe találhatnák magukat. Így marad a kereskedelmi háború, aminek az EU-n belül a Balkán, Kelet-Közép-Európa, és a kettő közé ékelődve Magyarország lehet a legnagyobb vesztese.
Forrás: Bekezdések.hu
