Végre kiderült: így gazdagodtak meg a Rockefellerek
Egy nem túl jó képességű kisgyerekből rövid idő leforgása alatt a világ leggazdagabb embere lett: John D. Rockefeller 25 éves korára az Egyesült Államok egyik legnagyobb olajfinomítójának tulajdonosává vált, 31 évesen már a világ legnagyobb finomító kapacitása az övé volt, 39 évesen pedig az Egyesült Államokban finomított olaj 90 százalékát az ő üzemeiben állították elő.
Amikor 58 évesen visszavonult az aktív üzleti élettől, az ország leggazdagabb embere volt, amikor pedig meghalt, már a világ leggazdagabbjának számított. Mindemellett igazi filantróp volt: mai árfolyamon számolva több mint 5 milliárd dollárt adományozott jótékonysági célokra élete során.
Kritikusai szerint Rockefeller a mohó, pénzéhes kapitalista megtestesülése, aki gátlástalanul tette tönkre a konkurenciát, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül építette ki olajipari monopóliumát.
Méltatói szerint viszont üzleti zseni volt, aki még az 1920-as, 30-as évek nagy depressziójának éveiben is zsákszámra zsebelte be a profitot, az önmagát a semmiből felépítő ember, aki stabilizált egy volatilis, kiszámíthatatlan ágazatot (az olajipart), munkahelyek tízezreit teremtette meg, letörte az olaj árát, és a történelem legnagyobb filantrópja volt.
A világtörténelem – a gazdaságtörténet meg főleg – ritkán produkál ennyire ellentmondásos figurákat. Ahogy egy életrajzírója megjegyzi: a jó oldala legalább annyira jó volt, mint amennyire a rossz oldala rossz. Ha egyetlen mondatban kellene megragadni Rockefeller titkát, egy saját idézetével tehetjük meg: Sokkal inkább vagyok saját magam zsarnoka, mintsem hogy másvalaki zsarnokoskodjon felettem. S valóban: az egyik legjellemzőbb tulajdonsága a szinte hátborzongató önuralom volt. Folyamatosan csiszolta akaraterejét, nagy célokat tűzött ki maga elé, aztán rendszerezett, munkamániás módon vágott bele azok megvalósításába.
Családja a 18. században költözött Németországból az Újvilágba. Ő már New Yorkban született, 1839-ben. Anyja egyszerű, vallásos asszony volt, apja viszont szélhámos házaló, aki gyakran hetekre, hónapokra eltűnt otthonról. Később kiderült róla, hogy bigámista, aki kettős életet élt egy másik családdal. Rockefelleréknek annyi pénzük mindig volt, hogy ne haljanak éhen, de annál nem sokkal több. A pénz mindig attól függött, hogy „Devil Bill” – ahogy az apját nevezték – mikor bukkan fel otthonában, és éppen mennyi pénz van nála.
A fiatal John a családi farmon dolgozott, és az iskolában meglehetősen butuskának bizonyult. Egy volt osztálytársa így fogalmazta meg Rockefeller sikerének titkát: nem volt egy zseni, de nagyon megbízhatónak és munkabírónak bizonyult. Ezzel John is tisztában volt: nem voltam könnyű eset, szorgalmasnak kellett lennem, hogy elkészüljek a leckéimmel.
Viszont a számokkal nagyon jól elboldogult. Egy idő után kimaradt a középiskolából, mert jobban érdekelte az üzlet. Elvégzett egy három hónapos kereskedelmi gyorstalpalót, amelyen elsajátította a könyvelés és a banküzemtan alapjait. Akkoriban nagyon feszes volt az amerikai munkaerőpiac, senkinek nem kellett egy fiatal, tapasztalatlan fiú. De ő nem esett kétségbe, folyamatosan látogatta a cégeket, volt, amelyiknél háromszor-négyszer is járt.
Aztán 1855 szeptemberében végre meghallotta a várva várt szavakat: adunk magának egy esélyt. Egy kis feldolgozóipari cég, a Hewitt & Tuttle keresett könyvelősegédet. A mágnás ezt követően szinte vallásos tiszteletben tartotta szeptember 26-át, jobban megünnepelte, mint a saját születésnapját. Számára ez ugyanis sokkal nagyobb fordulópont volt az életben, mint amikor megszületett.
Gyerekkorában anyja gyakran ismételgetett egy mondást: az önuralom megnyeri a csatát, amit a mások feletti uralomért folytatsz. A fiatal könyvelősegéd ennek alapján az évek során kialakított egy teljesen más vezetési stílust, mint amilyen a korbeli gyárosokra, bankárokra jellemző volt. Nem a hangos, hivalkodó külcsínre, az ordibálásra és az asztalcsapkodásra helyezte a hangsúlyt, hanem a csöndes autoritásra, olyan volt, mint egy szfinx.
A dolog működött, mert az igazgatósági üléseken minél kevesebbet szólalt meg, annál erősebbnek hatott a jelenléte. Alkalmazottaival – akármilyen mélyen is voltak alatta a ranglétrán – mindig csendesen és tisztelettel beszélt.
Emellett hihetetlenül jó megfigyelő volt. Munkatársai a „Szivacs” becenevet ragasztották rá, mert olajmezőit járva minden apró információt felszívott, az egyszerű, kétkezi munkások problémáitól kezdve az olajmérnökök tevékenységéig.
A Növekedés.hu írása felidézi azt a jellemvonását is, hogy az érzelmeit mindig igyekezett palástolni: amikor levelet vagy telexet kapott és elkezdte olvasni, pókerarcot vágott, nehogy kiderüljön, hogy jó vagy esetleg rossz hírt kapott.
Ezekből a sztorikból úgy tűnhet, hogy büszke ember volt, ám ez távol áll a valóságtól. Egész életében arra trenírozta magát, hogy alázatos legyen. Cége, a Standard Oil igazgatóságának ülésein nem az asztalfőn ült – oda mindig azt az igazgatót ültette, akivel valami baja volt.
A szerénység később jótékonysági tevékenységére is jellemző volt: kifejezetten kérte, hogy ne tüntessék fel a nevét sehol. A jótékonyságra még anyja tanította, aki a lelkére kötötte, hogy mindig legyen nála némi apró, amit a templomi adománygyűjtő perselyébe dobhat.
Könyvelősegéd korában éves jövedelmének 6 százalékát adományozta el. Amikor 20 évesen már gazdag ember volt, ez az arány 10 százalékra emelkedett. Később egyetemeket, orvosi kutatóintézeteket alapított-finanszírozott.
A hívő baptista Rockefeller bőkezűen adakozott, a halálakor készült összegzés szerint 540 millió dollárt adományozott nevelési, egészségügyi és tudományos célokra, így a világ legnagyobb emberbarátjának is nevezték.
De nézzük, hogyan indult el a karrierje. Az 1800-as évek elején az amerikai olajipar robbanás előtt – és alatt – állt. Az ágazatot ellepték a gyorsan meggazdagodni vágyó szerencsevadászok. Rockefeller azonban teljesen tudatosan építette fel birodalmát.
1870-ben alapította egy társával, Henry Flaglerrel az azóta legendássá vált amerikai olajmonopóliumot, a Standard Oil Companyt. Rockefeller kezdettől a cég élén állt, és óriási vagyonra tett szert. A cég története egyben egyike az első monopóliumok történetének is, olykor a törvényesség határát súroló módszereit sokan és gyakran bírálták, később a trösztellenes törvényt is a Standard Oilra szabva hozták – jegyzi meg a Múlt-kor tanulmánya.
A vállalat riválisait felvásárolta, a vasutaktól kedvezményes szállítási árakat csikart ki, a konkurenciát az alacsonyabb árakkal szorították ki a piacról. A cég tevékenységét fokozatosan az egész országra kiterjesztette. Végül 1911-ben szűnt meg, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróság a trösztellenes törvények értelmében illegális monopóliumnak nyilvánította és elrendelte feldarabolását.
Amikor 34 kisebb vállalatra darabolták fel a céget, Rockefeller lett a világ leggazdagabb embere – a kisebb egységek összessége sokkal többet ért, mint a nagyvállalat.
A Standard Oilból olyan óriások jöttek létre, mint az ExxonMobil vagy a Chevron. 1910-ben Rockefeller kiszállt az üzleti életből, és innentől kezdve már elsősorban a jótékonykodásra koncentrált – emeli ki a Növekedés.hu.Ám ahogy az amerikai gazdaság egyre nőtt, Rockefeller is tovább gazdagodott. Amerika motorizációja óriási keresletet teremtett az üzemanyag iránt. Az I. világháború idején vagyonát 900 millió dollárra becsülték, ekkor már többek között banki, hajózási, bányászati és vasúti érdekeltségei is voltak.
A The New York Times Rockefeller halálára írt nekrológjában már 1,5 milliárd dollárra becsülte vagyonát. Akkoriban ez volt a legnagyobb vagyon, amit valaki a saját erejéből – tehát nem örökség révén – elért. Halála évében, 1937-ben az amerikai GDP 92 milliárd dollár volt. GDP-arányos vagyonát a mai szupergazdagok, Jeff Bezos vagy Bill Gates még csak meg sem közelítik.
Forrás: mult-kor magazin
