Darabjaira hullhat az egykori világhatalom: történelmi csapás vár a miniszterelnökre

Ritkán övez kitüntetett nemzetközi figyelem helyhatósági választásokat, az Egyesült Királyságban azonban akkora fordulópontnak ígérkezik május 7-e, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Nem elég, hogy Anglia-szerte eldől több ezer önkormányzati mandátum sorsa, a skót és a walesi parlamentet is újraválasztják. A bukdácsoló brit miniszterelnök, Keir Strarmer Munkáspártja történelmi vereség elé nézhet, ami könnyedén a kormányfő székébe kerülhet. Az, hogy mérföldkőnek számító szavazásról beszélünk, másképp is megfogható: az hagyján, hogy bukhat Starmer, vagy hogy áttörést érhet el a populista bal- és jobboldal egyaránt, de először eshet meg, hogy a „kelta periféria” teljes egészében – azaz Észak-Írországban, Skóciában és Walesben – egyszerre jutnak hatalomra az Egyesült Királysággal szakítani kívánó, nacionalista pártok. A hosszú ideje húzódó politikai válságot alkotmányos krízis tetézheti Londonban?

A 2024-es parlamenti választás óta jövő hét csütörtök lesz a legfontosabb nap a brit politikában.

• Angliában több mint 5000 helyért szállnak majd versenybe 136 helyhatósági tanácsban. Eredetileg csak 106-ban terveztek voksolást tartani a folyamatban lévő önkormányzati reformból kifolyólag, februárban azonban meggondolta magát a munkáspárti kormány a Reform UK bírósági keresetére válaszul. Az angol helyhatósági testületekbe – a westminsteri alsóházhoz hasonlóan – a „győztes mindent visz” elv (first past the post) alapján választanak tagokat.
• Az Egyesült Királyságon belül különálló nemzetnek és országnak tekintett Skóciában parlamenti választás lesz, melyen 129 mandátum sorsáról döntenek. A médiában csak Holyroodnak becézett, 1999-ben létrehozott „devolvált” törvényhozásba a 73 egyéni körzetből vagy a regionális kompenzációs pártlistáról is be lehet kerülni. Utóbbi arra hivatott, hogy arányosabbá tegye a mandátumelosztást.
• Az angoltól szintén eltérő nemzetet alkotó Wales törvényhozóit is megújítják. A walesi parlament (Senedd Cymru) ugyancsak ’99 óta ülésezik Cardiffban, bár törvényhozási hatásköreiben csak most kezdi utolérni a skót megfelelőjét. A Senedd létszáma idén 60-ról 96-ra nő, és a skóthoz hasonló, vegyes szisztéma helyett immár tisztán arányos rendszerben, regionális pártlistákról választják a képviselőket.

Keir Starmer miniszterelnök feje gyakorlatilag mind a három választás miatt főhet. A brit sajtó lassan egy éve szinte napi rendszerességgel fejtegeti, hogy inog a munkáspárti vezető széke, kiváltképp amióta az általa kinevezett amerikai nagykövet, Peter Mandelson belekeveredett a Jeffrey Epstein-botrányba, és ősszel lemondásra kényszerült.

A szövevényes botrány áprilisi fordulataként kiderült, hogy a Munkáspárt „szürke eminenciásának” tartott Mandelson annak dacára kapta meg a posztot, hogy a biztonsági átvilágítását végző hivatal (UKSV) nem támogatta a kinevezést, éppen a politikus és a néhai szexuális bűnöző kapcsolata miatt. Starmer ezután kirúgta a külügyminisztérium diplomáciai szolgálatért felelős közigazgatási államtitkárát, és azzal védekezett, hogy sem őt, sem külügyminiszterét nem tájékoztatták az átvilágítás eredményéről.

A Starmer szavahihetőségében kételkedő ellenzék szerint azonban itt az ideje, hogy a miniszterelnök – ahogy angolul mondani szokás – végre ne másokat lökdössön a busz alá, vállaljon személyes felelősséget, és mondjon le.

A helyhatósági választást régóta vízválasztónak tekintik még a Labourön belül is, ami megpecsételheti Starmer sorsát – aki a legutóbbi sajtóértesülések szerint kormányátalakítással tehet próbát a zakó átvészelésére, így a volt helyettesét, Angela Raynert is visszahozhatja egy megújult, hangyányit balosabb irányvonalú kabinetbe.

A közvélemény-kutatásokban lassan negyedik helyre lehorgonyzó balközép kormánypárt súlyos büntetésre számíthat a választóktól:

a körülbelül 5 ezer angliai tanácsnoki hely közel felét az ő tisztjük megvédeni, azonban nem indulnak túl jó esélyekkel. A Britain Elects előrejelzése alapján előfordulhat, hogy csak körülbelül 600 önkormányzati képviselőjük marad talpon, és Stephen Fisher, az Oxfordi Egyetem professzora úgy becsülte, a Munkáspárt akár 1900 tanácsnokot is elveszíthet, ami brutális, 74%-os veszteségrátával érne fel.

Ez bármely brit miniszterelnök legpocsékabb helyhatósági választási eredményét jelentené,

amióta egyáltalán rendelkezésre állnak ilyen adatok. A sors fintora, hogy Starmer ezzel saját negatív rekordján tenne túl, hisz a tavalyi, 66%-os rátáját „múlhatja felül”. A konzervatívokon kívül egyébként mindenki más profitálhat a munkáspárti szavazók elvándorlásából, de leginkább a Reform UK és a zöldek. Nigel Farage jobboldali populista tömörülése akár 1600-zal növelheti tanácsnokai számát, ahogy a Zack Polanski vezetésével „ökopopulista”, markánsan baloldali progresszív fordulatot vett Zöld Párt is több mint 900 új önkormányzati képviselőre számíthat.

Miközben Farage lendülete mintha megkopott volna mostanság, és ezzel együtt a Reform támogatottsága is könnyedén tetőzhetett, Polanski februárban tanúbizonyságot tett arról, hogy náluk van a momentum. Februárban egy Manchester-környéki időközin a zöldek diadalmaskodtak, a Reform mögött pedig harmadik helyre szorult a Munkáspárt egy olyan körzetben, amely csaknem száz éve, 1931 óta megszakítás nélkül az ő zsebükben volt.

Starmerék most újfent védekezésre kényszerülnek a balos és jobbos „duplafenyegetéssel” szemben Észak-Anglia számos önkormányzatában, de emberemlékezet óta nem látott küzdelem vár rájuk a Munkáspárt másik bástyájában, Londonban is. Noha itt még őrzik a vezetést, több felmérés szerint olyan körzetekben is alulmaradhatnak, ahol évtizedek óta ők futottak be elsőként. London belvárosában elsősorban a zöldek, míg a külső kerületekben a Reform UK jelenti rájuk a legnagyobb fenyegetést.

Közvélemény-kutatásaink azt mutatják, hogy London Anglia többi részéhez hasonlóan az ötpárti politika korszakába lép. Bár továbbra is a Munkáspárt kapja a legtöbb szavazatot, az e mögött meghúzódó sztori, hogy milyen nagy lett a verseny

– mondta a JL Partners kutatócég társalapítója, Tom Lubbock. A kiélezett verseny révén egyes londoni tanácsokban alig pár szavazaton múlhat, hogy alakul-e többség, és ha igen, az kié.

Miközben a széttöredező brit politikai palettán háttérbe szorult Liberális Demokraták Londontól délnyugatra reménykedhetnek stabil teljesítményben, meglehet, hogy északabbra, Birmingham környékén a Reform UK minden kerületben vinni fogja a prímet. A választás napján tehát Angliában minden szem arra fog szegeződni, hogy az ideológiai spektrum szélein elhelyezkedő zöldeknek és a Reformnak mekkora áttörést sikerül elérnie.

Történelmet írhatnak a kelta végeken

Ha az angliai helyzet nem lenne elég kétségbeejtő, máshol még ennél is húsbavágóbb, már-már „egzisztenciális” fenyegetéssel kell szembenézzen Starmer. Hiába tarolt Walesben 1922 óta minden parlamenti választáson a Labour; hiába uralta a walesi törvényhozást, amióta azt életre hívták;

és hiába nevezték eddig a Walesi Munkáspártot a világ legsikeresebb választásnyerő gépezetének, ennek a történelmi menetelésnek most bizonyára vége szakad.

Noha valamennyi kormányzó erő elfárad idővel, a londoni kormány népszerűtlensége mellett az sem segített a Munkáspárt helyi támogatottságán, hogy az előző első miniszter (az autonóm walesi kabinet feje) alig fél év után, botrányos körülmények között távozott, és a régió egyre szakad le a megélhetési, egészségügyi és oktatási mutatókban az Egyesült Királyság többi részéhez képest.

A megroggyant Labourt Walesben is egy jobb- és egy baloldali erő szorította harapófogóba. Előbbi itt is a Reform UK, a zöld azonban ez esetben sötétebb árnyalatú, és a Plaid Cymru-t (Wales Pártja) szimbolizálja, amely baloldali nacionalista tömörülésként a független Wales mellett száll síkra. A Plaid számára hatalmas áttörést hozott tavaly ősszel az időközi választási diadal Caerphillyben, ahol súlyosan leszerepelt a Munkáspárt: szavazatarányuk több mint 35 százalékponttal, 11%-ra csökkent, így a második helyezett Reform is játszi könnyedséggel lekörözte őket.

A YouGov legutóbbi felmérése szerint rendkívül szoros a küzdelem a Senedd legerősebb pártja címért, a május 7-i választás után

• a Reform UK 37,
• a Plaid Cymru pedig 36 mandátumra számíthat,
• a Munkáspárt ellenben csak 12-re.
• A zöldek 7,
• a konzervatívok 3,
• a libdemek pedig 1 helyet zsebelhetnek be a cardiffi autonóm törvényhozásban.

Ugyanakkor ebből kiolvashatóan nem valószínű, hogy bármelyik párt abszolút többséget fog szerezni. A Plaid Cymru nagyobb eséllyel juthat valamilyen egyezségre a többi baloldali erővel, mint a Reform UK, így még ha nem is ők végeznek majd az első helyen, a legtöbben talán arra fogadnának, hogy a Plaid fogja adni Wales következő kormányfőjét.

Ami azt jelenti, hogy először vezetheti nem munkáspárti, viszont függetlenségpárti politikus a tagországot Rhun ap Iorwerth személyében.

Ap Iorwerth kampánya egyébként sokkal inkább forgott a közszolgáltatások és a megélhetés, mintsem a függetlenség körül, azt már jó ideje kizárta, hogy a következő ciklusban függetlenségi népszavazást kezdeményezne. Egy márciusi beszédében a hírműsorvezetőből lett politikus mindazonáltal kijelentette,

mindig is hittem a függetlenségben, és mindig is hinni fogok benne. De szilárdan hiszem azt is, hogy a függetlenség az együttműködésen és a kölcsönös függőség elismerésén keresztül valósul meg. Nem vagyok szeparatista, sem elszigetelődést hirdető. A függetlenség azonban egy út része, egy olyan úté, amelyen szívesen vállalom a vezető szerepet, és magammal viszem az embereket.

A YouGov év eleji adatai szerint a walesiek 54%-a ellenzi, és csupán 26%-a támogatja a függetlenedést. Így ap Iorwerth előtt valóban hosszú út áll, ha többséget akar teremteni maga mögött, de ezzel látszólag ő is tisztában van. Vele ellentétben azonban a skót első miniszter, John Swinney új függetlenségi népszavazással kampányol.

Ha Walesben a Munkáspárt, akkor Skóciában a Skót Nemzeti Párt (SNP) fáradt bele a hosszú kormányzásba.

A baloldali progresszív, függetlenségpárti tömörülés 2007-ben jutott először hatalomra a néhai Alex Salmond vezetésével, aki a 2014-es sikertelen függetlenségi népszavazás után lemondott. Helyét a párt és az ország élén protezsáltja, Nicola Sturgeon vette át, aki egészen 2023-ig megkerülhetetlen alakja volt a skót politikának. Sturgeon kilenc évnyi, közel sem makulátlan kormányzást és egy „genderkérdésben” megosztott pártot hagyott maga mögött, ráadásul exférjét, egyben az SNP pénzügyi vezetőjét hűtlen kezelés miatt bíróság elé állították 2024-ben. Sturgeon utódja, Humza Yusaf tiszavirág-életű karriert futott be a megkopott hírnevű párt élén. A zöldekkel kötött koalíciós alku összeomlása Yusaf távozását hozta magával,

így minden körülmény adott volt ahhoz, hogy két évtizedes elsőség után ne az SNP domináljon Holyroodban.

Így esett, hogy a korábban Sturgeon helyetteseként szolgáló, öreg motorosnak számító John Swinney-t bízták meg a skót nacionalista hajó irányba állításával.

Annak dacára, hogy az előző választáshoz képest valószínűleg csökkenni fog a szavazatarányuk, az előrejelzések alapján

az SNP maradhat a legnagyobb párt Skóciában, elsősorban az egyéni körzetek begyűjtésével.

A skót választási rendszer sajátosságai és a taktikai szavazás miatt azonban rendkívül képlékeny, hogy – akár a másik függetlenségpárti erővel, a zöldekkel együtt – lesz-e az SNP mögött törvényhozási többség. Miközben a zöldek valószínűleg az eddigi legjobb eredményüknek örülhetnek, a kutatások szerint vérre menő harc dúl a második helyért a Munkáspárt és a Reform UK között. Előbbi 1999 óta a legrosszabb regionális választási szereplésére számíthat, miközben Farage pártja a Labournél is durvábban összecsukló toryk rovására erősödhet meg.

John Swinney mindenesetre a 2014-es precedensre hivatkozva belengette, hogy amennyiben az SNP többséget szerez az edinburgh-i parlamentben, azt felhatalmazásnak tekintik egy újabb függetlenségi népszavazás kiírására. Bár ez bizonyára hatékony eszköz a lelkesedéséből vesztett SNP-s szavazótábor mozgósítására, egy második referendumhoz szükség lenne a londoni kormány jóváhagyására, és bármennyire is engedékenyebb a Munkáspárt a regionális autonómiát érintő kérdésekben az elkötelezett unionista konzervatívokhoz képest, a Downing Street nem mutat nagy lelkesedést egy új referendum iránt.

Amikor néhány évvel ezelőtt népszavazás volt, azt mondták, hogy ez egy generációnként egyszer előforduló népszavazás. Az emberek akkor meghozták az ítéletüket, nincs szükségünk még egyre

– fejtette ki Rachel Reeves pénzügyminiszter tavaly ősszel.

Swinney mindazonáltal a kétkedőknek válaszolva leszögezte, „senki sem tudja, hogy milyen taktikát fog bevetni” a cél érdekében, ami spekulációhoz vezetett egy állítólagos „titkos tervről” – aminek pontos részleteit még talán maga az első miniszter sem ismeri. A közvélemény-kutatások egyébként azt mutatják, jelenleg nagyjából fej fej mellett áll a maradást és kiválást akarók tábora Skóciában.

Annak a jelentőségét ugyanakkor nehéz eltúlozni, hogy mi következhet abból, ha párhuzamosan Skóciában, Walesben és Észak-Írországban is az Egyesült Királyság – azonnali vagy későbbi – felbomlását kívánó erők lesznek hatalmon.

Történelmi mérföldkőnek számított, amikor az ír egység mellett kardoskodó, katolikus nacionalista Sinn Féin (Mi magunk) a 2022-es regionális és a 2024-es westminsteri parlamenti választáson egyaránt első helyen végzett Észak-Írországban, először lepipálva a protestáns unionista riválisát. Az újraegyesítés kérdésében azonban északon egyelőre nincs többsége a baloldali pártnak, noha a demográfiai folyamatok inkább nekik kedveznek, de csak évtizedes távlatban.

Az tehát kevésbé valószínűsíthető, hogy a május 7-i önkormányzati választások után pár éven belül darabjaira hulljon az Egyesült Királyság, de közép- és hosszú távon már közel sem lehet kizárni a függetlenedési törekvések sikerét. A széteséshez hozzájárulhat, ha netalántán Londonban kormányra jutna az olykoradtán angol nacionalista húrokat pengető Reform UK, de főszerepet kaphat

a skót, walesi és északír nacionalista pártok kialakulóban lévő „kelta szövetsége” is,

mely által szorosabbra fűzhetik az együttműködésüket és kihangosíthatják a közös érdekeiket. Bár korábban nem voltak igazán egymás kebelbarátai, a Guardian forrásai szerint az SNP, a Plaid Cymru és a Sinn Féin arról tárgyal, hogy együttes erővel hívják ki a pástra a brit központi kormányt a költségvetés, az adózás, a jóléti intézkedések és az EU-hoz való újracsatlakozás kapcsán. Mindez eddig sosem látott nyomást helyezne Londonra.

A változás szeizmikus lesz

– kommentálta a lapnak az egyik skót miniszter, Angus Robertson.

ezzel máris előrevetítette a központi és a regionális hatáskörök újraosztásáról zajló vita kiújulását,

ez pedig akár kinyithatja egy különálló, devolvált angol törvényhozás gründolásának kérdését is, ami a tényleges föderalizálódás felé tolhatná el az Egyesült Királyságot.

Rhun ap Iorwerth, a walesi kormányfői poszt várományosa a már idézett beszédében azt is elmondta, hogy

a régi uniónak, ahogy volt, vége. […] Egy kelta blokk például a benne élők számára jóra vezető erőt jelenthet. Együtt egységes frontot alkothatunk a decentralizáció védelmében és az alkotmányos reform melletti érvelésben.

Ha tehát beteljesülnek a kelta összefogáshoz fűződő remények, a Downing Street 10. lakosát a 2014 után ismét fellángoló alkotmányos vita is kínozhatja a lanyha gazdaság, a leépült haderő, az ukrajnai és iráni háború, a hosszú kórházi várólisták, a bevándorlási reform és a lakhatási krízis mellett.

Kérdés, hogy mindezzel még Keir Starmernek, vagy esetleg már valaki másnak kell majd megküzdenie május 7-e után.