Ötvenöt éves rejtély: szimpla gyilkossági ügyként indult, államtitok lett
A szovjet-orosz kriminalisztika mindmáig legrejtélyesebb esete a Gyatlov-ügy. Noha a nyomozást már több mint ötvenöt éve lezárták, a megválaszolatlan kérdések száma továbbra sem csökkent. Az igazság talán sohasem fog kiderülni.
1959 januárjának első napjaiban a szverdlovszki (ma: Jekatyerinburg) Műszaki Egyetem rádiótechnikai karának végzős hallgatója, Igor Alekszejevics Gyatlov, az egyetemi hegymászóklub tagja arra gondolt, hogy szervez egy újévi hegyi túrát az Urál vidékén. Felhívására kilencen jelentkeztek, hét fiatalember és két lány.
A társaságból hatan a szverdlovszki egyetem hallgatói voltak, hárman pedig frissen végzett diplomás mérnökök, közülük az egyik fiatalember az Uralmas gyáripari vállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű szupertitkos szovjet katonai atomkutató telep 817-es számú vállalatánál dolgozott.
Az eredetileg néhány naposra tervezett rövid kirándulásból végül is egy kéthetes komolyabb túra terve született meg; az egyetemtől a távolmaradási, a helyi hatóságoktól pedig az útvonalengedélyt alig két hét alatt sikerült is megszereznie Gyatlovnak. (A szovjet időkben az adott település elhagyását be kellett jelenteni, illetve az utazáshoz engedélyt kellett beszerezni a rendőrhatóságtól.)
Az utolsó pillanatban csatlakozott a társasághoz egy harmincas évei második felét taposó, nem túl bizalomra gerjesztő, tetoválásokkal dekorált férfi, Szemjon (Alekszandr) Alejszandrovics Zolotarjov. Őt a helyi rendőrhatóság jelölte ki „túravezetőnek” a fiatalok mellé. Zolotarjov valójában nem hegyvidéki túravezető, hanem a szovjet titkosszolgálat, a KGB tisztje volt.
A társaság Zolotarjovval kibővülve, 1959. január 25-én indult el a kalandosnak remélt túrára. A csapattagok fiatal koruk ellenére valamennyien gyakorlott hegymászók, túrázók voltak. Szverdlovszkból vasúton tették meg az Ivgyelig tartó 500 kilométeres utat, innen pedig teherautón mentek tovább a túra kiindulási pontjáig, Vizsajba.
Megérkezésük másnapján, január 27-én kitűnő hangulatban vágtak neki a hosszú hegyvidéki gyalogtúrának. Január 28-án a csoport egyik férfi tagja, Jurij Jefremovics Jugyin belázasodott. Hasztalanul érvelt, hogy lázasan is bírja az iramot, Gyatlov hajthatatlan volt, és visszaküldte Vizsajba az emiatt méltatlankodó Jugyint. Ő volt az egyetlen, aki életben maradt a csoportból…
A csapat tovább folytatta útját a behavazott uráli vidéken az őslakos manysik (másik nevükön vogulok) évszázados hegyi ösvényeit taposva. Január 29-én érték el következő táborhelyüket, amely Halat Szjal havas lankáján, 1080 méteres magasságban feküdt. Halat Szjal manysi nyelven Halálhegyet jelent. A környékbeli manysik legendavilágában Halat Szjal félelmetes múltú hely, amely arról kapta a nevét, hogy évszázadokkal korábban kilenc (!) manysi vadász halt itt furcsa halált, halálukat az őslakosok szerint „repülő szellemek” okozták. A dialektikus materializmuson szocializálódott fiatalok jókedvét azonban ilyen primitív, ásatag babonák aligha ronthatták el – le is táboroztak a Halálhegyen.
Hogy mi is történhetett ezután, az csak a fennmaradt naplótöredékekből, továbbá a helyszíni kutató-mentő akció, valamint a nyomozás ismertté, pontosabban hozzáférhetővé vált jegyzőkönyveiből rekonstruálható.
A csoportnak az eredeti terv szerint február 12-én kellett volna visszaérnie Vizsajba. Abban maradtak, hogy megérkezésükről táviratban értesítik Szverdlovszkban maradt társaikat. Február 12-e azonban a csoport felbukkanása nélkül telt el. Egy-két napig senki sem idegeskedett; egy ekkora túrán néhány napos csúszás nem számít rendkívüli eseménynek.
A túra második napján visszafordult Jugyin amúgy is elmondta, hogy Gyatlov közölte vele: várhatóan csak késéssel fognak visszaérkezni. Február 18-án azonban a nyugtalankodó hozzátartozók nem bírták tovább a tétlen várakozást, és riasztották a hatóságokat. A keresésben több százan – a milícia, a katonaság emberei és önkéntesek – vettek részt, néhány napig minden eredmény nélkül.
Február 22-én bevetik a légierő helikoptereit is, és mintegy 4000 négyzetkilométernyi (nagyjából Csongrád megyényi) területre terjesztik ki a kutatást. Február 25-én az egyik helikopter személyzete kialudt tűzrakó helyek maradványaira és egy félig behavazott sátorra lesz figyelmes a levegőből.
Még aznap öt holttestet találnak meg, négyet a sátortól 900 méterre egy fenyőfa tövében, az egyik nő, Ljudmilla Dubinyina tetemét pedig a táborhelytől mintegy 150 méter távolságra. A többi négy személy holttestét csak az olvadás után, 1959 májusában találták meg, egy mélyedés alján, egymás mellett feküdtek.
Amit a helyszínen láttak, az még a sokat tapasztalt nyomozókat is megdöbbentette. A nagyobb, hatszemélyes sátrat belülről felhasogatták, ami arra utalt, hogy a bent lévők ismeretlen okból, valószínűleg páni félelem hatására olyan gyorsan akartak kijutni, ahogyan csak lehet; nem bíbelődtek a zsinórral összefűzött bejárati ponyva szétnyitásával. A mínusz 20 fok körüli hideg ellenére három holttest mezítláb volt, kettőn pedig csak alsónemű volt. Feltűnt a halottak bőrének különösen az arcon és a végtagokon látható rendkívül furcsa, narancssárga elszíneződése is.
Az igazságügyi orvos-szakértői vizsgálat megállapította, hogy öt személy halálát vészes kihűlés, háromét pedig súlyos belső sérülések okozták. A tisztázatlan szerepű csoporttag, Zolotarjov pedig a hipotermia és a belső sérülések együttes következményeként hunyt el.
A legfurcsábbnak az egyik nő, Ljudmila Dubinyina sérülései bizonyultak. Dubinyinának hiányzott a nyelve, az összes bordája összetört, a belső szervei pedig elmozdultak – anélkül, hogy bármilyen külsérelmi nyomot találtak volna a testén. Egy repülőorvos megjegyzése szerint a szokatlan sérülések arra emlékeztették, mintha a fiatal nő legalább 100 km/órás sebességgel repülve egy sűrített levegőből álló, viszonylag rugalmas falnak ütközött volna.
Hasonló megmagyarázhatatlan eredetű sérülést találtak Zolotarjov holttestén is, de neki csak a jobb oldali bordái törtek össze. Mindkettejük ruházatán és testén közepes erősségű radioaktív sugárzást mértek. Utóbbi azért volt megmagyarázhatatlan, mert a tágabb körzetben sehol sem működött radioaktivitást okozó forrás. Két túrázó, Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova kezén égésnyomokat azonosítottak, de semmilyen – akár csak egy mikronnyi – füst-, korom-, illetve szénmaradványt nem találtak rajta.
A gyilkossági ügyként indult nyomozást igen gyorsan, már 1959. május 19-én lezárták. A vizsgálatot bizonyítottság hiányában szüntették meg, kizárva, hogy állat vagy ember támadása okozta a túrázók halálát. A nyomozást megszüntető határozat elgondolkodtató indokolása szerint: ”A halál oka ismeretlen, valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be.”
A nyomozás során kihallgatták annak a túrázócsoportnak a tagjait is, akik a Halálhegytől 50 kilométeres távolságra táboroztak a végzetes napokban. Beszámolójuk szerint a február elsejéről másodikára virradó éjszakán a Halálhegy felett furcsa, kék, narancs, illetve vörös fényben világító gömböket észleltek, amelyek hol lebegve álltak a levegőben, hol pedig villámgyorsan ide-oda cikáztak.
A vizsgálati dokumentációt államtitoknak nyilvánították. Csak 1991-ben oldották fel – részben – a titkosítást. A korabeli szovjet világban nem volt helye oknyomozásnak, illetve a titkos ügyek bolygatásának. Ennek ellenére Jurij Jarovoj – aki az eltűnt túrázók után kutató mentőcsoportban is részt vett – egyfajta korát megelőző oknyomozó újságíróként privát nyomozásba fogott. Nyolc évvel a Gyatlov-ügy után írta meg az eset által inspirált regényét, kiváltva ezzel a szovjet hatóságok rosszallását. Nem tudta elkerülni a cenzúrát: a könyvét, annak ellenére, hogy regény, nem pedig dokumentumkötet volt, csak jelentős módosításokkal engedték kiadni 1967-ben.
Amikor Jarovoj és felesége 1980-ban egy titokzatos autóbalesetben életüket vesztették, hagyatékából pont az a két vaskos dosszié hiányzott, amelyben az újságíró saját nyomozásának publikálatlan feljegyzéseit őrizte… Miután a Gyatlov-dosszié titkosítását 1991-ben feloldották, egy másik újságíró, Anatolij Guscsin betekintést kért az iratokba. Guscsin megállapította, hogy a nyilvánossá tett anyag erősen hiányos, számos oldal hiányzik a vizsgálati jegyzőkönyvekből.
A Gyatlov-ügy rejtélyes haláleseteire mind a mai napig nincs elfogadható magyarázat. Hivatalosan ugyan lezárták, de a valós okok szempontjából ez még egy most is lezáratlan eset. Az elmúlt évtizedekben számos teória született arról, hogy mi is történhetett a Halálhegy lejtőjén 1959 februárjának első napjaiban.
Egyes vélekedések szerint a helyi manysi törzsek lehetnek a szverdlovszki túrázók halálának hátterében: bosszút álltak a hegymászókon, mert őseik szent területére léptek. Ez az elképzelés több szempontból is sántít, legfőbb hiányossága, hogy figyelmen kívül hagyja az idegenkezűségre utaló bizonyítékok hiányát. Más elmélet szerint a fiatal túrázók titkos katonai kísérlet áldozatául estek, rosszkor voltak rossz helyen.
Való igaz, hogy a szovjet időkben az Urál területén több katonai bázis és kísérleti telep működött, de ismerve az akkori idők titkolódzó-gyanakvó légkörét, nehezen elképzelhető, hogy civil személyek olyan útvonalengedélyt kaptak volna, amely e bázisok, gyakorlatozó terek területét érinti.
Népszerű teória, hogy rosszul elsült negyedik típusú találkozás történhetett Gyatlov csapata és földönkívüliek között. Ez ugyanúgy nem bizonyítható, mint számos egyéb harmadik vagy negyedik típusú találkozásra vonatkozó történet. Egyesek már uráli jetit is vizionáltak a rejtélyes baleset hátterében. Tény és való, hogy az aggálytalan, bizonyítékokkal alátámasztható magyarázat még várat magára, de könnyen lehetséges, hogy sohasem fogjuk megtudni, mi is történt valójában a Halálhegyen 1959 februárjában.
Az igazság lehet, hogy odaát van…
